5.2 fejezet

5/2 Fejezet

Uhh, nem, nem fogok órákig magyarázkodni, mert tökéletesen felesleges lenne szerintem, úgyis csak azt gondolnátok, hogy terelni próbálok, de megint önhibán kívül késtem...

Nos, nem lett túl hosszú, de vegyétek figyelembe, hogy ez a fejezet 2. fele, úgyhogy együtt érvényes azzal. Remélem, kommentet kapok majd ehhez is, mint az előzőhöz, ugyanis, ha hiszitek, ha nem, nem kevés a munkám oldalszám.

Remélem kicsit több van már benne. Igyekszem, ahogy tudok J

Jó olvasást, ha kérdés van komiba, vagy a facebook-csoportban fel lehet tenni J  <3

I love my „followers”

P.s.: AZ ÉRZELGŐS RÉSZEKÉRT FELELÖSSÉGET NEM VÁLLALOK!!!
P.s.2:A rész nagy része Nessnek köszönhető, mivel Ő gépelte be ;)

Justin Bieber

   - Brooke, nyugi! – Erősen magamhoz szorítva suttogom a hajába. Megborzong. Vajon fél? Vagy ez olyan jóleső borzongás lenne? Akkor nem sírna. – Nincs semmi baj, baby, megoldjuk. Nyugi.

  Brooke kész merényletet hajtott végre ellenem ma. Méghogy Never Say Never-t nézzünk. Mintha nem tudnám szinte szóról szóra, hogy mi van benne. Mégis... annyira más volt akkor. Annyira más voltam. Akkor még Brooke is mellettem állt, ő volt a – nem félreérteni! – legjobb barátom (barátnőm). Persze, a fiúk benne vannak a filmben, mászkálnak velem egy csomószor, a legjobb haverok a világon, de... Igen, itt van az a „de”... Velük nem ugyanolyan, mint Brooke-kal. Hú, ha ezt valaki hallaná, megint beindulna a buzizás... Hogy mondjam... A fiúk a víz, Brooke meg a levegő, vagy fordítva. Tökéletesen mindegy, de szükségem van mindkettőre az életbemaradáshoz.

   - Brooke? – Oké, ugye csak képzeltem, hogy remeg a hangom?! Ugye?! Sem megjegyzés, sem válasz nincs. Csak szuszogás. Elaludt? Oké, hülye kérdés. Épp ideje már. Szegény, hajnali háromkor a teraszon alszik, ahol hideg van. Meg én. És a hideg miatt hozzám kell bújnia. Uhh, okay, hány lány lenne most a helyében??

  A lányok. A Beliebereim. Nélkülük sehol nem lennék, tudom. tudom, hogy iszonyatosan sokat köszönhetek nekik. Ők tényleg szeretnek engem – igaz? Nem keveset fizetnek egy-egy jegyért, hogy lássanak, találkozni tudjunk. Órákig állnak a tűző napon, esőben, szélben, csak hogy elsétáljak előttük. Imádom őket! Okkal, szerintem. Sajnos, a legtöbbjükkel talán soha nem is fogok találkozni, de ők támogatnak így is. Bár, Never Say Never! Csak... néha fáj, hogy csalódnak bennem, mert olyat teszek, ami nekik nem szimpi. Vagy ha beszólnak a tetkóimra. Akkor is, ha okkal. Ha fotózkodom vagy, vacsorázok valakivel, esetleg ne adj Isten puszit, adok egy lánynak. – legyen az híres, vagy nem – már megindul a kombinálás. Tündérkével is ez volt régen. Sőt, akkor is mikor már Sel-lel voltam. Ha a Beliebereknek annyit említesz, hogy Brooke Kendall rögtön rávágják, hogy ki is ő. Ő nekik egy szinte hétköznapi, mégis csodálatra méltó 18 éves lány, aki volt olyan szerencsés(?), hogy 9 éve egy osztályba  iratták velünk. Aki az elején még iszonyatosan sokat lógott velünk, akit mindenki imád – ez általában így van. Akit Chaztől kezdve – de főleg Chaz – rajtam keresztül Selenáig mindenki állandóan ölelget. Aki mostanáig nem nagyon látható velem, mert elbasztam, – jó, ezt a kis részletet a médiának nem kell tudnia – akinek mostanában inkább a két „bátyja” a fotópartnerei. Nem tudják, hogy rossz a hallása, hogy ugyanolyan jól beszéli a jelbeszédet, - ha nem jobban – mint a franciát. Fogalmuk sincs róla, hogy ideje egy részét Alaszkában tölti a korizás miatt. Nem is sejtik, mennyire nem szeret egyedül lenni éjszaka, főleg, ha vihar van, hogy utálja a hallókészüléket, viszont imádja a kontaktlencséjét, vagy akár azt, hogy 12 éves kora óta festi a haját. Nem szabad hirtelen lenyomni a víz alá, sem egyedül belökni, ha mély a víz, és mindig kell valaki, aki mellett biztonságban érezheti magát. Ja, és hogy épp utál engem, mert... nos, konkrét okot nem tudok. De azt igen, hogy igaza van. Vagyis majdnem. Nem minden változott meg. De túl sok dolog.

 Visszatérve a Belieberekre. nem szeretem, ha elítélnek, vagy próbálnak jobb benyomást tenni rám. Mindent megteszek, hogy ŐK boldogok legyenek. Minden tőlem telhetőt, hiszen... Brooke is háttérbe került. Szeretem, imádom őket, de... az Isten szerelmére! 18 éves vagyok! Többet elértem, mint valaha remélhettem egyáltalán. Had éljek egy kicsit! Ha nekem bulizni támad kedvem, had ne kelljen engedélyt kérnem! Arra ott van anya, apa, Scoo... Bár, szerencsémre már ők sem néznek ovisnak.

   Uh, emlékszem az első alkalomra, mikor Brooke nyilvánosan ugrott a nyakamba, majd kötött ki az ölemben. Élő adásban.

Június környéke volt, nem sokkal az után, hogy befutottam, de az NSN előtt.

Ellen-hez voltam hivatalos a műsorba – külön kiadás, így 45 percet ültem nála. Nem baj, imádok ott lenni, hihetetlen a humora. Épp egy NSN részleten röhögtünk – megnéztünk párat, ami már nyilvános volt – mikor Ellen közölte, hogy szeretne megkérdezni pár embert, nekik mi a véleményük erről a jelenetről. A közönség persze azonnal mozgolódni kezdett, remélve, hogy közülük választ, de persze ez esze ágában sem volt.

-Idióta vagy, de ezt eddig is tudtuk! – A váratlan – és túlságosan ismerős – hangra az oldalsó bejárathoz kaptam a fejem, de felfogni, hogy mit látok, nem sok időm volt, ugyanis egy test csapódott nekem, igen nagy lendülettel. A nagy képernyő előtt álltunk épp, így csak a szerencsén múlt, hogy nem borultunk hanyatt. Az apró karok a nyakam köré kulcsolódtak, egy fej fúródott a vállgödrömbe, én pedig – már-már megszokásból – öleltem át a derekát, és húztam magamhoz. Semmivel össze nem téveszthető lime-os, enyhe popcornnal kevert illat. Felejthetetlen. A közönség Ellen-nel együtt húú-zott fel, de nem nagyon tudott érdekelni. Már vagy egy hónapja nem láttam Őt! Mármint.... Skype-on láttam, de.. ölelgesd a monitort! (vajon hány lány teszi ezt Justin képeinél? XD ß szerk.)

-Igaza van, de azért.... kukába? Fánk? –hallom meg Chaz hangját is valamerről. Nem nagyon izgat. Jó így. Nagyon.

-Nélkülünk?! –csatlakozik végül Ryan hangja is. Igen, komolyan ezen volt kiakadva. Nem. Nem csodálom.

-Gyertek, gyerekek, üljetek le! –hívott minket Ellen a középen álló kanapékhoz. Ahová a hangok alapján a fiúk (és Ellen) másodperceken belül levágódnak. De mi nem. Annyira jó ennyi idő után a karjaimban tartani Őt! Szeretem. Hülyék, nem félreérteni. Szeretem, de nem úgy. Nem szerelemmel, bizton állítom, hogy ez egyszer sem jutott eszembe. Bár.. igen, talán egyszer. Mondjuk, az sem most volt. Az igazat megvallva... Azt sem mondhatom, hogy olyan nekem, mint a fiúknak. Nem olyan, mintha a húgom lenne. Ő a legjobb barátnőm. Valaki, aki több, mint barát, de kevesebb (sokkal), mint szerelem.

-Khm, Mr. és Mrs. Bieber, ti nem ültök le? próbálkozott tovább Ellen, de a fiúk csak röhögtek. Na jó, mi is. Ez azért poén volt.

-Törődj bele, Ellen, esélytelen!

-Egy hónapja nem látták egymást.. nekik ez sok(k). Remélhetőleg Biebs-nek nincs senkivel találkozója, mert az ma várhat rá.

-Ezt hogy érted, Chaz? –Ellen, ahogy tud, csap is le a pletykára. Az egyik legjobb a szakmában, ezt nem tagadom. –Talán tényleg igaz a Belieberek által terjesztett hír, miszerint Brooke lenyúlja tőlük Justint?

-Álljon meg a menet! –vág közbe Ry. –Nem elrabolja, oké? Mivel Jus jogilag jelenleg Pattie, Jeremy és Scooter tulajdona, így ez lehetetlen.

-Másrészt –folytatja Chaz, mielőtt bárki reagálhatna. -, nézz rájuk! Üvölt róluk, hogy szükségük van egymásra. Néha minket is leráznak. Ráadásul Brooke valamit nem tudott elmondani Jus-nak, mert lefoglalja a forgatás, úgyhogy skype-on sem elérhető. Tiszta depi a hugink!

-Öhm, ezt emészteni kell! –röhög Ellen. –De tényleg, csatlakozzatok, kérlek! Nem mintha a két srác nem lenne jó társaság, de szerintem ez a ti szátokból is magyarázandó!

Mondjuk.. Jogos. Ellen engem hívott vendégnek, és a tesóimmal dumál. Mivel esélyét sem látom, hogy Brooke leszenvedje magát rólam, így hála annak, hogy kisebb nálam –legalább ő- csak egyszerűen megemelem a derekánál, és elviszem a kanapéig. Egy pillanatig azon gondolkodom, hogy hová üljek. Van egy teljesen üres kanapé, egy fotel Ellen mellett, és egy szűkös hely a fiúk között. Csak egy pillanatba telik, hiszen Ry és Chaz széjjel húzodnak, és pedig behuppanok közéjük, pont úgy, hogy Brooke lába Chaz, míg a háta félig-meddig Ry mellkasán pihen. Mire elhelyezkedünk, Ellen felhúzott szemöldökkel, előredőlve bámul ránk.

-Szóval.. igaz lenne a „Bustin” páros?

Azonnal hárítanám, de Brooke megelőz, és válaszol.

-Tudod, nekem az „Austin” elnevezés jobban tetszik. Bár nem nagyon használom a középső nevemet. –kuncogja el a végét. Ha Ellen eddig csodálkozott (?), akkor most kistányérnyi szemmekkel mered ránk. Ennek két fő oka van. Gyanítom, az első az, hogy Tündérke megszólalt egy interjún- nem gyakran beszél. Sokszor, ha neki szól a kérdés, nem is érti tisztán, olyankor jön a sugdolózás. Most pedig nevetve (!) magától (?) csípőből (!!!) válaszolt: A másik ok pedig.. hát, maga a válasz.

-Tehát akkor tényleg egy pár vagytok?

-Mi? Ki mondott ilyet? veszi elő Brooke a Hollywood-vigyorát. Szerintem Chaz-nak leesett a szitu, mert lehajtott fejjel mered maga elé, a válla meg eléggé rázkódik.

Ellenben Ryan-nek még nem koppant a dolog. Elég furcsán méreget minket. Bár.... Brooke állítása-kijelentése, keresztezve azzal, hogy még mindig úgy 5 centire vagyunk egymástól, hozzáadva, hogy épp a haját puszilgatom. Nos, igen. Félreérthető.

-Én csak azt mondtam, hogy az „Austin” nekem jobban tetszik. Azt  egy szóval sem, hogy igaz. Annyira nem, hogy mondani akarok valamit ezzel kapcsolatban Justinnak.

-Oh, szabad tudni, hogy mit?

-Persze, szabad. –kuncog fel megint. Okay, elvesztettem a fonalat... –A fiúk már tudják is.

-Akkor elmondod?

-Nem.

-De azt..

-Mondtam, hogy szabad. –még mindig kuncog. És ficánkol az ölemben. Ha így folytatja, le fog esni. –Ellenben azt nem, hogy el is mondom.

Az interjún Ellen és Brooke még kölcsönösen húzták egymás idegeit, amin mi és a közönség is hihetetlenül röhögtünk. A fiúknak pedig igazuk lett, ugyanis egész álló nap nem mozdultunk el egymás egy méteres körzetéből.

A másnapi újságokban viszontláttuk a pletykákat, képeket, a net teli találgatásokkal, mindenhol az előző napi interjúnk virít, a Twitter ezerrel pörög, és az „Austin” világtrend lett. Ez van, ha találkozunk, meg parsze verseny. Ilyenkor úgy tizen (Brooke, Chaz, Ry, anyu, Scoo, Fredo, Mama Jan, Kenny és én) egyes-kettes csapatokba rendeződvegyűjtjük az idiótábbnál idiótább cikkeket, pletykákat, stb.Este lefekvés előtt mindenki megmutatja, mit talált. A nyertes –nyertesek- pedig bármit kérhetnek –persze amibe a felnőttek is belemennek.

Milyen régen játszottunk ilyet... Régen volt olyan alkalom, amikor összehoztak volna vele. Már egy ideje a bulvárlapokban is csak megemlítik egyszer-egyszer, de nincs rajta hírverés.

Sok minden változott. Én is... de... miért ne lehetne helyrehozni a dolgokat? Hogy megint legyen olyan, hogy „mi”, ne csak ő és én...

                                                                                                                                           

5/1. fejezet

Slaut!
(igen, komolyan rikító rózsaszínnel írok, nem, nem vagyok beteg XD)
Mai ígéretemhez híven, íme, itt a fejezet. Vagyis, a fele, másik fele valószínűleg jövő hét vége felé érkezik. Mint mondtam, ha van igény, mesélek, hozok képeket ect. az ámérikái rokonokról XD (akik egyébként, egy városban élnek a Harry Potter írónőjével! :P) Amúgy, kinek hogy telik a nyár? Mit csinált, újított magán?  Húú én szőkültem – nem festékkel, csak le lett szívva pár árnyalat a hajamból. Meg lett még egy fülbevalóm, pontosabban, kaptam egy pár fülbevalót, meg lett egy +lyuk a bal fülemen, abban is van egy füles  :3  imádom J  (ha valakit érdekel, erről is lesz kép J ) Éss holnap meg Go Pest. :D :D
  A részről, ha már emiatt vagytok itt .XD
Nos, szerintem iszonyatosan sok kérdés fog felmerülni, és alig pár megválaszolódni. Rövid lett, de a hangulata miatt sokat szenvedtem vele, meg ez csak az egyik fele :P  Hm, Brooke-ról kiderül majd valami, aki nem érti, az a  végén kérdezhet, elmondom.
Szeretnék a végén széép komikat, kérdésre szívesen válaszolok – bármineműre, természetesen J 
I love you!

Ui.1: lesz egy olyan, h Zene... na ott kapcsoljátok be és úgy olvassátok tovább :)

Ui.2: FACEBOOOK - igen, komoly 15 leszek XD - csoport :) Csatlakozni lehet :)  https://www.facebook.com/groups/593092500711411/

  

pusz
Lottie W.

5/1. Fejezet

Brooke Kendall

   Továbbra is velem szemben áll, de választ nem ad. Csak bámul rám, félig sötétbe burkolódzva.
   - Kérdeztem valamit! – Nem vagyok ideges, nyugodt a hangom is. Csak érdekel, ha már ő kérdőre vont engem.
   - Ahogy én is. – Szólal meg végre. Határozott a hangja, kivételesen nincs benne semmi játékosság, pedig alapjába véve elviccel mindent. – Ha te válaszolsz én is.
   - Rosszat álmodtam, lejöttem inni. Ennyi. Te jössz.
   - Nem tudtam aludni. – Mondjuk, ez tényleg ésszerű válasz. – Nem akartam felkelteni a fiúkat, úgyhogy inkább lejöttem.
   - Hé! – méltatlankodok. jogosan! Én is a szobában voltam, nem csak a másik két lökött! – És én?
   - Brooke… Tündérke! – Olyan hangsúllyal beszél velem, mint az óvodásokkal szokás. 18 vagyok!!! Nem 5… De legalább már nem annyira komoly, inkább csipkelődik velem. – Tudod, elég messze vannak egymástól az ágyak. Van vagy 4-5 méter köztük… Ja, és nem  szokott hajnalban koncert lenni a szobánkban.

Ja, izé, hogy én nem is hallottam volna. Oké, néha elfelejtem. Khm, semmiség. De mi az, hogy nem szoko… Leeset. Szóval max egy teltházas koncert zavarna engem éjjel. Én is szeretem.

  Felnézek az arcára és tanulmányozom egy kicsit. A haját elfeküdte, a tekintete – már amennyit látok belőle – fáradtan, gondterhelten, de a fölényes vigyora, na, az az igazi és hamisítatlan. Hátát a falnak vetve, jobb lábával a fehér(!!!) falon támaszkodva áll. Egyetlen szerencséje, hogy nincs rajta se cipő, se papucs - ha én nem is, anyu fix, hogy kinyírná. A hasán enyhén befeszülnek az izmok, még jobban kiadva, az amúgy is látható kockákat. Ahogy kezét összefűzi mellkasa előtt bicepsze is befeszül egy kicsit. Látni rajta, hogy a szabadidejét nem pont könyvek felett tölti. Mivel elég alulöltözött – általában mindhárman boxerben alszanak – a tetkóit is szemügyre tudnám venni, de akkor le is szidnám értük, szóval inkább figyelmen kívül hagyom „azokat”. Nincs velük különösebb problémám, azon kívül, hogy sok van belőlük.

   - Mit álmodtál?  - Csak csöndben állok, a tekintetem immár a padlót pásztázom.

   Nem, egyértelműen nem akarom, hogy megtudja. Megragadja a csuklóm. Arra számítok, hogy durva lesz… mint akkor volt… De nem. Csak a konyha felé kezd húzni. Követem, mint egy kiskutya a gazdáját. Követem, pedig tudom, érzem, csak egy szavamba kerülne, és szabad lennék. A pultnál állunk meg, előtte a bárszékek érintetlenül. Felügyeskedem magam a vörös műbőrrel bevont darabra, és onnan figyelem, ahogy megkerüli a pultot, és a tűzhely körül forgolódik.

   9 év. Ennyi ideje ismerem. Annyit átéltem mellette. És fordítva is. boldogság, szeretet, könnyekbe fulladt randevúk és átbőgött éjszakák. Barátság, megértés, bizalom. Minden volt 9 év alatt. Csalósás is, mérhetetlen. Soha nem tudtam rá igazán haragudni. Olyan, mintha a bátyám lenne, vagy talán sokkal több annál. Már fogalmam sincs a dolgokról. Ha egy hónapja kérdez rá valaki, rávágom, hogy mindenem megvan. Szerető család, barátok biztonság. Egyetlen dolog szomorított el akkor, de igyekeztem minél kevesebbet foglalkozni vele. versenyekre jártam, edzettem, az alaszkai barátaimmal voltam. De hiányérzetem mindig volt. Egészen 1 hónappal ezelőttig abban a hitben éltem, ez egy ember miatt van. De min mindig a Sors – igen, nagybetűvel – most is bemutatott nekem. Hogy is mondta régebben Ry dogáknál… áh, megvan. A Sors ujja most rám mutatott. Jah, csak ez a középső ujja volt.
Minden verseny után volt egy riport, ahol sok mindenre rákérdeztek. Régebben mindig boldogságtól kicsattanva adtam a válaszokat. De pár éve, már csak kényszermosollyal az arcomon válaszolgatok. És minden ilyen után végigbőgtem egy-egy éjszakát.

~*~

zene    

 A szobaajtóm hatalmas csapódással zárul mögöttem. Nem törődve avval, hogy tönkremegy a ruhám, vagy, hogy le kell mosni a sminkem, vetődök rá az ágyamra. Megállíthatatlanul folynak a könnyeim, torkomból szinte fuldokló hangok törnek felszínre. Kapkodom a lebegőt. Az arcomhoz kapva próbálom letörölni az elkenődött sminket. Sikertelenül. A kezem immár nedves és fekete. A hallókészülékem készülök kivenni egy gyors és fájdalmas rántással, mikor meghallom a felfelé dübörgő lépteket. Az ajtóm előtt elhal a dobogás. Mégsem veszem ki a készüléket, és – bár még mindig szinte hisztérikusan bőgök – igyekszem hallgatózni. A személy kopog párat az ajtón, válaszul nem kap semmit. Ideges morajlást hallat, és elkezd matatni.
   - Haver, ezt nagyon elbasztad! – Chaz az! Világosodok meg. De kihe... Telefonál. Nem is kicsit hangosan, és egyáltalán nem nyugodtan. Sőt kifejezetten ingerült. – Nem érdekel! Semmilyen kifogás nem érdekel! Nem nekem tartozol magyarázattal! – Csönd. Gondolom, várja a választ. – Igazad van! Nem lett tőle semmi baja! Végül is nem zokog a szobájában vigasztalhatatlanul szerintem sem. – Az eddigieknél is hangosabban csattan fel. Szóval Vele beszél… - Igen sír, te szerencsétlen! Nem, nem beszélhetsz vele, ugyanis engem sem enged be magához! MI? Hogy ez nem lehetséges?! – Szinte már röhög. Nem, nem jókedvében. Én meg egyre fájdalmasabban – és hangosabban – sírok. – Nem hiszel nekem? Szánalom! Tessék, hallgasd, hogy sír MIATTAD! – Az apróbb zajból, ami az ajtómból jött gyanítom oda tette a mobilját, hogy bizonyítson. bizonyított is. – Így más hiszel nekem?! Hüm? Nem! Megmondtam, hogy ne nekem magyarázkodj! Rám csak annyiban tartozik az egész, hogy megbántottad. Megint.

Újra csönd, de ez már más. Hallom, ahogy nekidől az ajtómnak és lecsúszik rajta. Immár fejem a párnámba temetve sírok. Igen, megbántott. Ígéretet tett és nem tartotta be. Már megint.
   - Tündérke! – Szólongat Chazy az ajtón keresztül. Szomorú a hangja. Mint mindig, mikor bajom van. Miattam szenved!! Ez is eljutott az agyamig… - Kérlek, ha hallasz, engedj be.
Nem tehetem ezt pont vele! Nem bánthatom őt is! Botladozva indulok el az ajtó felé. Minden izmomban érzem a fájdalmat, amit a szívem sugároz. A kulcsot elfordítva, lassan nyitom ki az ajtót. Könnyfátylon keresztül, lehajtott fejjel figyelem Chazt. Óvón kitárja a kezeit, én pedig gondolkodás nélkül, szinte zuhanok a karjaiba. Ahogy átölel és nyugtatni próbál, szinte megszűnik a világ körülöttem. Beszívom az illatát, és a mellkasába fúrom a fejem. Próbálom nem érezni a szívembe maró, karmokra emlékeztető fájdalmat. Chaz elszenvedi magát velem az ágyamig, ahol ahelyett, hogy leügyeskedné magunkat, egyszerűen hanyatt dől velem. Még mindig nem tud érdekelni, hogy ruhában vagyunk, ahogy az sem, hogy teljesen eláztattam és befeketítettem Chazy pólóját. Chaz kicsit mocorog, hogy a helyzethez mérten, viszonylag kényelmesen el tudjon helyezkedni, míg én szinte rajta fekszem, és kétségbeesetten kapaszkodok a felsőjébe. Ránk ügyeskedi a takarómat, így már fázni sem fogok, és egyik kezével a hajamat simogatva, másikkal átkarolva szorosan magához ölelve nyugtatott. Keze néha az arcomra tévedt és felemelve azt, ösztönözve, hogy a szemébe nézzek. De nem vagyok rá képes. Most nem. Így csak ujjaival letörli a könnycseppeket az arcomról, és engedi, hogy újra lehajtsam a fejem.
   - Angel, ne sírj miatta, nem érdemli meg! – Nem tehetek róla, de nem tudom abbahagyni a bőgést. Fáj. Iszonyatosan. És félek…
   - Chazy, ugye te nem hagysz itt? – A hangom remeg, hallani, ahogy zokogva levegő után kapkodok. Nem érzem a magaménak.
   - Soha angyalom.
Belepuszil a hajamba, és még jobban szorít. Kicsit sem szépen, viszont annál lassabban álomba sírom végül magam. És Chaz betartotta az ígéretét. nem hagyott ott. Soha.

~*~

   - Huhu! Brooke, hol jársz? – Integet a szemem előtt. Öhm, elkalandoztam? Ez kezd ijesztő lenni. Először az álom Ryan-el, aztán az emlék Chaz-el… Egyik sem felvillanyozó élmény. Amúgy, a teám már előttem gőzölög. Pontosabban a gőz épp pofán csap, de nem ez a lényeg. Aggódó tekintettel találom szembe magam. A mélybarna szemekben tobzódnak az érzelmek. féltés, bizonytalanság, félelem (?), zavarodottság, szeretet, csodálat- Enyhe érzelem gubanc. Enyhe. – Magadhoz tértél?
   - Ühüm. – Bólogatva veszem el a teám az asztalról. Hm, citromos zöldtea! A kedvencem. Párat kortyolok, nem igazán kívánom, de legalább evvel is tudom húzni az időt. Időközben ő is letelepedett a másik bárszékre.
   - ugye tudod, hogy felőlem reggelig is itt ülhetünk? – Jó, hogy mondod. Magamtól nem jöttem volna rá, hogy milyen rohadt makacs vagy. Nem voltak rá éveim, hogy kitapasztaljam.. Biccentek egyet, tudatva, hogy leesett a szitu. Én magamban füstölögök, míg ő egy elégedett vigyorral nyugtázza. Mint egy jóllakott óvódás. – Akkor akár kezdhetnéd is.
   - Majd. – Igaz, félvállról vetem oda, mégis piszkál a gondolat. Jó, nem nagydolog elmondani neki egy hülye álmot, amiről már úgyis tud. Csak félek… Nem, nem pont tőle, bár nem egy olyan alkalom is volt. Attól félek, hogy olyan témába is belefutunk, amit jobb lenne későbbre hagyni… Mondjuk, úgy, körülbelül, pontosan, hát mindenképp a temetésem után valamikorra. – Előbb megiszom a teám.

 Kicsit sem volt feltűnő, hogy a komoly 2 dl teámat több mint negyed óra alatt ittam meg apró, szinte érezhetetlen – és élvezhetetlen! – kortyokban. A mellettem lévő srác – Ő, akit nem nevezünk nevén – még jól is mulatott.
   - Befejezted, vagy még az utolsó cseppet is kinyalogatod?
   - Nem röhög, és igen, befejeztem.

 Azt tudnám csak, hogy hogy keveredtünk ki a teraszra. Alig egy perce még a pultnál ültem. Vagyis… Nem akarom tudni! Itt kint elég hűvös van, a kanapén lévő pokrócba burkolódzva nézem a mellettem ülő srácot. Oké, nagyon menő, hogy éjszaka egy szál boxerben kint üldögél – mondjuk szerintem nem, de a Belieberek biztos másképp gondolják – és mutatja, hogy ő nem fázik, sőt… De az ront az összképen, hogy láthatóan vacog, összehúzza magát, plusz még libabőrös is. Mért nem takarózik be?! Baszki. Megegyezhetünk abban, hogy hülye vagyok? Köszönöm, az igazoló oklevelet a következő címre kérem...
   - Gyere ide, elférsz! – Kitárt karokkal hívom közelebb magamhoz. Kételkedve figyel, ezt csak egy szemrehányó „megfagyok, baszd meg!” tekintettel jutalmazom. pár másodpercbe beletelik, mire idevánszorog – lehet már megkezdte az átalakulást jégszoborrá – és bemászik mellém a teraszon található egyetlen pokróca alá. Ami történetesen egy, ismétlem 1 személyes. Szóval nem elég, hogy így is szinte hozzá vagyok préselődve, de még fázok is, mivel nem ér össze rendesen a takaró. Így már nem egyedül fagy meg. Király.
   - Figyu, mi lenne, ha nem fagynánk mindketten halálra? – Ez gondolatolvasó? Mert ha igen, rohadtnagy bajban vagyok! Lehet pszichológushoz kéne járnom… Érdeklődve és vacogva fordulok hozzá, várva az Isteni sugallattal érkező ötletét. Ami, nos, nem az volt. – Ülj az ölembe.
   - Még mit nem!!! – tiltakozok, elég hangosan. Nem, evvel sem sikerült letörölni azt az idióta, rohadt helyes, Hollywood-i, öntelt, önelégült vigyorát. karjaim a mellem előtt összefonva, a lehető legkisebbre összehúzva magam, durcisan tiltakozok. Erre elkezd röhögni. Köszcsi-puszcsi, én is szeretlek...
    - Tündérke, léci! Mint régen a suliban! Akkor nem ellenkeztél. – Az önelégült vigyor csak addig tűnik el az arcáról, amíg könyörög. Akkor, de csak akkor úgy tűnik, őszintén szeretné. Mondjuk, igaza van. Régen soha nem ellenkeztem. Az ebédlőben, a díszteremben, a moziban, a sportpályán  buszon, kocsiban, az osztályban, kaja közben, parkban, a csónakban… egyetlen egyszer sem jutott eszembe ellenkezni, mikor megengedték, hogy az ölükben üljek. Az sem jelentett nagy problémát, ha nem kérdezték/kérték/engedték meg. Bár, akkoriban nem igazán válogattam közülük, valahogy mindig ő lett az „ülőhelyem”. Ha akarta, ha nem. – Semmi sem változott azóta, mégis tiltakozol…
   - Nincs igazad! – Csattanok fel, magamat is meglepve. Én komolyan kiabálok? Kérem, jegyezzük fel ezt a napot a naptárba. Rikító vörös betűkkel! Megütközve néz rám. Vagyis, kikerekedett szemekkel, tátott szájjal, lefagyva bámul, de a megütközve jobban hangzik. Komoly kezeltetni kéne magam, ha már fejbe ilyen jól eldumálok... Halkabban, de határozottan folytatom. – Minden.
   - Mi minden?
   - Minden megváltozott Justin.

Ez az a pillanat, mikor eltörik a mécses. Sírok. Kezdem megszokni… Már nem érdekel, hogy fázok. Nem érdekel, hogy lát. Nem érdekel semmi. A lehető legjobban összehúzom magam, felhúzom a lábaim, átkarolom őket és a térdemre hajtom a fejem. Most mondtam ki ennyire nyíltan először, és úgy érzem utoljára is. Fáj. Mérhetetlenül fáj, hogy megint „miatta” sírok. A könnyeim úgy égetik a bőröm, mintha tömény sósavból lennének. marnak, de csak azét sem törlöm le. Valami csak ragadt rám belőle az évek alatt. makacsság. érzem, mikor Justin a kezemért nyúl, és maga felé húz. Tiltakoznék, de nincs erőm hozzá. Hagyom, had sodorjon az idő. Pillanatok sem kellenek, hogy magatehetetlenségemet kihasználva az ölébe húzzon, bár nekem óráknak tűnik, mire a nyakába fúrhatom a fejem és beszívhatom az illatát. Ez az, ami tényleg nem változott. Ami mindig megnyugtatott. Ami úgy tűnik, még mindig megnyugtat, bár az emlékeket is felidézi bennem. Az illata. Nem, nem az arcszeszéé, vagy a parfüméé. Hanem az a természetes Justin Drew Bieber illat, ami csak az övé. karjai vaspántokként szorítanak, de most valahogy ez sem tud érdekelni. Undorodnom kéne, fészkelődni, hogy szabadulni tudjak, sikítani, hogy a fiúk leszedjék rólam, mint akkor is. helyette sírok, mint egy ovis… büszkeségem valahol a pokol padlóján hever, miközben annak a vállát áztatom, aki az egészről tehet.
   - Brooke, nyugi. – A hanga egészen rekedt, lehelete melegíti a fülem, amibe – khm, nem direkt! – bele is borzongok. Nem nagyon izgatja, hogy csurom könny lesz. – Nincs semmi baj, baby, megoldjuk. Megoldjuk.

A fáradtság és megkönnyebbülés hatalmas hullámokban tör rám, és sodor magával. Megoldjuk. Azt mondta megoldjuk.  

 

Ez csak úgy :P

Off bejegyzés - Részlet infó

Hali emberek...
Igen, még élek, bízató nem? Hát remélem az...
Tudom, csalódás csalódás hátán, mikor megígérem és nem hozom a részt :(  Nos, most sajnos megint az az eset áll fent, hogy nem közvetlenül az én hibám, hogy nincs rész...
Ugyanis! A word fellázadt ellenem. Akárhányszor begépeltem x oldalszámot, és rámentem a mentésre nem mentette. Ez akkor derült ki, mikor megnyitottam egy órával később, hogy konkrétan nincs egy betű sem a régebbi munkámból... Hát, szarul esett, de nekiálltam még egyszer... aztán még egyszer... sőt még egyszer is...
Enyhén felbaszta az agyam... enyhén... DE! úgy tűnik megoldódott a probléma, és bár egész fejezete nem, de  HA MINDEN IGAZ a fele ma is fent lesz...  Iszonyatosan szenvedtem vele - jó tanács, szakítás után ne hallgassatok enyhén depis, lelkizős számokat, Nickelbeck-et pedig végképp ne!!! - de csak megírtam valahogy... Csak remélni tudom, hogy nem fogtok érte megutálni, kinyírni (akkor végképp nem lesznek részek) vagy szimplán komi nélkül hagyni :(


Igyekszem!!! <3
Ígérem - jah és ha valakit érdekel, akkor majd mesélek az Ámérikái rokonokról, sőt lehet, kép is lesz, persze, csak ha valakit érdekel :)

Puszi

Lottie W.

Majdnem fejezet XD

Lassan, de biztosan haladok a fejezettel (igen, mint látható sok áthúzással dolgozok XDXD), ha minden igaz(!!!) holnap lesz, de lehet, hogy csak Keddre gépelem be :P igyekszeeek!!! <3

Extranagyonfonttos 2!!!!!

Az előzőben írtam, hogy mindenki olvassa el!! Nos, aki elolvasta és regisztrált is, az alapból látja majd a frisseket, DE a chat alatti részen lévő Bloglovin-Kövess :P részre kattintva tudtok követni bloglovinon. Ez fontos, ha továbbra is szeretnétek látni, mikor van friss!! :D :D

EXTRA FONTOS - tessék elolvasni!!

Sziasztok!
Ebben a pillanatban tudtam meg ezt a hírt én is.. nem írom le az egészet, inkább mennyetek rá a linkre, de a lényeg, hogy a Google reader, amin keresztül a blogger fiókokban meg tudjátok nézni a követett blogok frissítéseit megszűnik.

http://noriciisblogdesign.blogspot.hu/2013/06/nagyon-fontos-minden-egyes-bloggernek.html

MINDENKI OLVASSA EL!! :) innen a legkönnyebb informálódni, szerintem én még írok majd bejegyzést, addig is igyekszem informálódni :P

Pusz,
Lottie W.

4/2 fejezet!

Salut!

Bármit is mondanék nincs mentség a rengeteg csúszásra... Ugye tegnapra már fix-re ígértem, kész is volt, csak már nem volt energiám feltenni, ezer bocsánat :(  részről annyit, hogy lehet, hogy rövid (word 5 oldal) de úgy vegyétek, hogy hozzá jár a 4/1-is! Lehet, hogy valami nem lesz érthető, felmerülő kérdésekre Chat-en és komiba szívesen válaszolok :) Mindenki figyelmébe ajánlom a Főmenü fül mellett a szereplők fület is :) Ott többen kint vannak mint oldalt :) 

Azt 5. fejezetről. Most fogok csak neki állni írni, de ugye az változó, hogy milyen lendülettel tudom írni - sok mindentől függ! - de természetesen igyekszem, és jelzem majd, hogy körülbelül mikorra lehet számolni vele! 

Remélem a rész tetszik, és a 7 rendszeres olvasótól kapok is 7 komit, de ha annyit nem is, csak mondjuk 3-4 szép hosszú (hurráá!!) kommentet kapok akkor is ugrálni fogok örömömben! Komiba ha lehet tényleg véleményt írjatok... Mi tetszett, mi nem, mi nem tiszta, kérdések, akármi!! ami építő jellegű is lehet :D Na nem pofázok tovább, a fele úgysem olvassa el XD 

Jó olvasást!

Puszy 

Lottie W.

4/2 Fejezet

~Kanada, a fiúk szobája~

Brooke Kendall

   Hogy is fogalmazzak… elég mozgalmas volt a mai nap. És még csak 9 óra felé jár az idő… van még 3-4 óra a mából, bármi történhet.

  Pizsiben ülök a fiúk szobájában. Ryan az anyukájával beszél telefonon – abból, hogy azt hajtogatja „Tényleg nem történt semmi. igen ettem rendesen. Nem, nem égtem le. Komolyan nem volt semmi említésre méltó!” bárki rájönne… Chaz és Jus pedig pizzáért/üdítőért mentek le… de már vagy 20 perce. DVD-zést tervezünk, úgyhogy jó ötletnek tűnt minél gyorsabban eltüntetni a pár éves közös felvételeinket. Oké, már láttuk őket vagy ezerszer, de valahogy mindig rajtam nevetnek a legjobban.

   - Tündérke, ugye nem haragszol rám? – Ryan ma már bocsánatot kért a medencés esetért. Fogalmazzunk úgy, hogy a fiúk amúgy is nagy hatással vannak az emberre. Miután Ry térden állva, vagy fél órán át esedezett a bocsánatomért nem tudtam rá haragudni. Fene egye a jó természetem. – Nem direkt volt! Csak elfelejtettem…
   - Ez az, amit én is szeretnék. – Értetlen arcát látva szimplán nevetnem kell. – Felejteni drágám. felejteni. Nem tudok, rád haragudni nyugodj meg, imádlak!
   - Biz…
   - Igen. Biztos!

   - Hoztunk egy kis kaját! – Khm, Afrikában éheznek… Mi meg most készülünk betermelni egy kisebb állam átlag havi fogyasztását- Csak hasonlat volt!!! Justin kezében vagy 8 liter kóla (komoly, elmehetne teherhordónak…) egy zacskó chips és pisztácia – érdekes mozis szokásaink vannak az biztos – Chaz pedig a családi pizzákat(!!!) pár tábla csoki, M&M’s (hm, mire is jó, ha  a pizzás doboz lapos) popcorn, répa… Répa???
   - Oh, Chazy maci imádlak! – Rohanok oda hozzá – egy lajhárral fel is vehetném a versenyt…- és kikapom a kezei közül a tányért. Hm… répa! Ropogós, lédús, finom. Nincs párja a Földön!
   - Mai napig nem értem, hogy vagy képes tonnányit betermelni abból a narancssárga förmedvényből! – Húzza a száját Ryan, aki a répákat nagy ívben kerülve lenyúlja Jus kezéből a pisztáciát. Megjegyzem, nem neki szántuk az egész tányérral. – De te tudod! Csak ne gyere vele a közelembe!

  Evvel a lendülettel levágta magát az ágyára. Elég meggondolatlanul, mivel délután többszörösen(…) is tönkrementek a bordái/gyomorszája/egész teste. Úgyhogy amíg a másik két fiú leügyeskedte az asztalra a szállítmányt ő jajgatott egy sort.
   - Mit nézünk?
   - Brooke a lány, ő választ! – Vágja rá magától értetődően Justin. Oh, jó pofizni akar? Vagy mi?
   - Te meg a Szupersztár! Nehogy elszokj az életszínvonaladtól, válassz csak te! – Oltom vigyorogva.
   - Én meg le vagyok sérülve! – Kiáltotta Ry a párnába temetett arccal. Nehogy elfelejtsek majd szólni anyunak, hogy mossa ki az ágyneműt… - Enyém a választás joga!
   - Tudjátok mit? – Chaz gyanúsan vigyorog. Mint mikor gondolkodik(?). Ami soha nem vezet túl jóra… - Mi lenne, ha mind a négyen választanánk egy filmet és Jus twitterén kiposztolnánk? A fanok mondjuk, 5 perc alatt döntenek. Na?
Ez még elég ésszerűen hangzott. Hozzájuk képest! Chaz a Batman-re szavazott, Ryan, mint mindig Chazy ellen, így egyértelműen Superman, Justin a Karate kölyköt akarja nézni. gyanítom Jaden miatt. Pár másodperc – se – kell és fent is van. Amíg az eredményre várunk mi hárman is kényelembe helyezzük magunkat - mindenki a saját ágyán, illetve én Chazy mellkasán.

   - Megvan az eredmény! – Néz fel Jus a telefonjából, ahol eddig SMS-ezett. Lehet, hogy azzal a bizonyos haverjával, valamelyik sztárral egy szimpla ismerőssel… esetleg egy UFÓ-val. Belőle minden kitelik. – Ezt nem hiszem el! 
   - Mit? – Érkezik, hármunk felől a kérdés. Mondanom sem kell, pár másodperc múlva már mindenki a telefonját próbálta nézni. Próbálta, mert akármennyire is menő, meg nagy kijelzős a mobilja - meg drága, ugyebár – négyen sehogy sem látjuk rendesen. – Ki nyert? 
   - Brooke! – Néz fel kistányérnyi szemekkel a készülékből. Pont rám. Oh, yeah! Éljenek a Belieberek! Jus hitetlenül megrázza a fejé, még egyszer, meg még egyszer, sőt, még egyszer! – Most komolyan Never Say Never-t nézünk? 
   - A fanok döntöttek, úgyhogy igen! 

   - Oké, hozom a laptopom a Rover-ből. – Reagál egy lemondó sóhaj, meg egy pici mosoly kíséretében. Jé, ez még megdobogtatja a szívét? A rajongói? Wow… haladunk.

   - Nem kell! – Vágja rá Chaz, aki ugye DCD mániájának köszönhetőn memorizálta mind négyünk filmlistáját – meg párszor fel is sorolta szol hiányosságait. – Negyedik sor, jobbról a hatodik!

 Na, indul is a film. Nem, nem viccből választottam pont a Never Say Never-t. Talán ez kicsit észhez téríti Justint. eszébe juttatja, hogy Pattie nélkül Scoo sem fedezte volna fel, mert bárhogy is nézzük, Ő tette fel AZOKAT a videókat youtube-ra. A fiúk támogatását azóta élvezi, mióta ismerik egymást. Scooter és Usher türelme, segítsége, mérhetetlen hite a srácban és a szeretetük… Nem utolsó sorban a Belieberek, akik a kezdetektől fogva támogatják őt, ha valaki leszólja, rögtön bevédik, hisznek benne, és szinte bármit megtennének, csak, hogy élőben lássák legalább egyetlen egyszer. Az elején, tényleg a legelején is ott voltak már, pedig Jus akkor csak a rokonságnak kezdte feltöltögetni a videókat. Aztán az első turné alatt lebetegedett, a twitteresei egy családként mellette álltak. Nem teljesen, de legfőképp miattuk van ott, ahol van. A sok díj a szekrényében, aminek nagy része közönség szavazatokból jött össze, a hihetetlen DVD eladások, a klipek nézettsége… Ha a Belieberek nincsenek, ez mind nem lenne így! Talán a Never Say Never kicsit rámutat erre is, hogy mi volt alig pár éve, hogy honnan jött, most hol van és egyáltalán hová tart. Remélem, ráébred, mi is a helyes. Mert nem, nem az a lényeg, hogy kegyen márka, pénz, ragyogás. És ezt eddig ő is tudta…

   - Kimentem hugyozni! – Kösz a bejelentést Chazy. Vajon, mit szólna, ha illemtanfolyamra küldeném? Akkor talán megszabadulnék az ilyen szép kijelentéseitől. Amúgy meg! Ki engedte meg neki, hogy felkeljen?! Az én párnám nem sétálgathat engedély – és szó – nélkül. De legalább tudom már, milyen a fiúk plafonja, ha lendületből nézi az ember. Igen, Chazy miatt hanyatt borultam – tapsot neki emberek! – a kicsit sem pihe-puha díszpárnára. csináltatok egy I Y Chaz Somers feliratú pólót. Szarkazmus! Mielőtt valaki küldene egyet! Amúgy. Ryan bealudt. csak így mellékesen, Nagyon érdekfeszítően hat rá a film – annyira, hogy a félig megrágott kukorica nyállal keveredve folyik csak a szájából. Igen, gusztusos – mint egy bogarakból álló turmix. Nyami. Justin kistányérnyi, könnyes(!!!) szemekkel bámulja a képernyőt. A háttámlának dőlve, felhúzott térdeit átkarolva kuporog. Kíváncsi lennék, mi zajlik le a fejében.

 A film végén – asszem - már csak Chaz hangját hallom, de azt is csak tompán. túlságosan is hosszú volt ez a nap ahhoz, hogy majdnem éjfélkor még ébren legyek. Ha jól érzem Chaz-en fekszem – pontosabban a mellkasán heverészek – míg ő a takarót próbálja ránk szenvedni. Tehát a szokásos. Valahogy mindig vagy rajta, vagy Ryan-en alszok el. Számomra mondjuk rejtély, hogy reggelre mért ők vannak rajtam. Az viszont nem, hogy mért leszek tele ezek után lila/zöld/kék foltokkal. Vissza a valóságba. Chaz mintha veszekedne(?) valakivel(?) az a valaki(?) meg visszaszól neki.
   - Nem is igaz! Még mindig szeretem Őt…

    - Justin! Justin! Justin!
   - Komolyan nem hiszem el, hogy csak második lett. – Ahhoz képest, hogy Ryan eddig azt sem tudta, Szupersztárnak milyen hangja van, eléggé felháborodott a helyezésén.
   - Ryan, nyugi! – Nevetem ki, miközben felkötöm a hajam. Körülöttünk mindenki tapsol, Pattie Jus nyakában lóg – vagyis fordítva, de mindegy – és agyon puszilgatja. Nem csodálom, hogy büszke rá, én is az vagyok. – Oda megyünk mi is?

Bár elég sokan vannak kicsi a hely, kint pedig millió ágra süt a nap. Ez két dolgot jelent. 1, Alap, hogy kint várunk és nem a tömegben. 2, Justin is pár perc múlva kint lesz. Klausztrofóbia. Brr…

   - Chaz mikor jön haza? – Érdeklődök már kifelé menet. Chaz, a kis mázlista épp az USÁban van a szüleivel. Nem, nem is mázlis. Lemaradt Justin versenyéről. – Megígérte, hogy az Államin itt lesz. 
   - Asszem holnap érkezik. – Rágózás közepette csak ennyi a válasz. Mi lehet a baja? Máskor minimum megcsikiz, birizgálja a hajam, lenyúlja a telóm – ugyanis nem erőssége a várakozás. Ezzel szemben most csendben ül a valaha piros padon és a lepattogzó festéket piszkálja maga elé meredve, mintha ez olyan érdekfeszítő volna. Amúgy nem, nem az. Elég jól ismerem, tuti valami baja van.
   - Ry, mi a gáz? – Vágódok le mellé, sőt még arra is veszem a fáradságot, hogy átkaroljam. És még ezt sem hülyüli el… - Ryan, látom rajtad, hogy baj van! Mond már!
   - Csak… tudod mit? Hagyjuk! – Mikor azt hinném, végre elmondja egy vállrándítás kíséretében visszatáncol. És csend. Már épp szólalnék meg, mikor hirtelen végigtúrja szinte kopasz fejét – már megint alig van haja… -, végül vigyorogva fordul felém. – Fagyi, amíg várunk? 
   - Perszeee! – Nem tudom, hogy mi baja, és azt sem, hogy mért nem mondja el. De, ha evvel egy picit is el tudom feledtetni vele azt, ami bántja, akkor alap. Meg hát… a fagyi az fagyi. Felpattanok a padról – olyan lendülettel, hogy pár centi híján a földdel smárolok – és várakozva nézek Ryan-re. – Jössz vagy mi lesz? 
   - verseny? 
Több sem kell, már futunk is. Át a parkon, át a vizes füvön… és át az úttesten. Ry most nem hagy győzni, vagy 1 méterrel előrébb jár, mint én. Vagyis, több, mert ő már át ért az úttesten, ép pedig azon rohanok épp.
   - Brooke vigyázz!!! – Kiállt hirtelen rám, és abban a pillanatban visszaránt egy kéz. Hanyatt esek a mögöttem állóval együtt, miközben tőlünk alig 30 centire elzúg egy Volvo. Kell egy teljes perc, mire felfogom mi történt. Félig meddig hátrafordulok.
   - Köszönöm! – nyögöm ki az egyetlen szót, amire talán most képes vagyok.

  Hirtelen pattan ki a szemem. A szívem úgy ver, mint egy riadt kismadárnak, és úgy kapkodom a levegőt, mintha futottam volna. Csak álmodtam! Ez csak egy álom volt!!! Miket beszélek?! Egyáltalán nem álom… Egy 6 évvel ezelőtti emlék… Justin versenyéé… Ryané… Az új OMG Usher feliratos pólómé…  És a majdnem halálomé.

 Jobb, ha iszok egy kicsit. Kivert a víz. Annyira valóságos volt… És nem rajtam múlt, hogy ne legyen csúnya vége.

  Sötétben botladozom, próbálok minél halkabban ki/lejutni, nem szeretném a fiúkat felkelteni. A folyosók sötétek, csak néhány ablakon világít be a hold fénye, megnyugtató derengéssel. Síri csönd honol – bár ennek megállapítására nem én vagyok a legjobb személy…

Sikeresen lesántikálok a lépcsőn – tapsot nekem! – az alsó szinten viszont nem a várt sötétség fogad, sőt! A konyha és a teraszhoz vezető folyosó is fényárban úszik. Na, most. Vagy anyuék értek haza – kötött programjuk van, úgyhogy tuti nem – vagy a hülyék felejtették el lekapcsolni a villanyt – ez esetben leszedem a nyakukon lévő sütőtököt!!! – esetleg harmadik lehetőségképp – ez a legesélyesebb – nem vettem észre, hogy egyikük – aki nem Chaz – nincs ott a szobában.

   - Te mit csinálsz itt hajnalok hajnalán?
A kérdés mögülem jön, konkrétan a frászt hozza rám, de szerencsémre felismerem. Lendületből fordulok, és végre látom is őt. Az árnyék és a fényár küszöbén áll, mint valami kétes személy. Félig gonosz/sötét, félig pedig jó/világos… Ami a legjobban érdekel, a szeme, és az fedve marad előttem. Nem tudok benne olvasni. RÁ nem számítottam PONT itt…
   - Ezt én is kérdezhetném tőled! – találom meg végre a hangom. – Te mit keresel itt?     
          

Ui.: Aki még nem látta az ezen a linken meg tudja nézni magyar szinkronnal a Never Say Never-t Never Say Never Film

csak egy gondolat...

Csak egy gondolat!

Remélem, azért néhányan veszik a fáradságot, és reagálnak is rá, mert amúgy nem sokat ér...

Mint tudjátok, nemrég nem volt gépen, nos, azóta azt visszakaptam, DE mivel év végi zárások vannak, plusz én elmegyek az osztályból így vagy a barátnőimmel vagyok, vagy még átnézem amit kell, mert pl, ma volt az utolsó biosz óránk, mégis félig át vettünk még egy anyagot - csak azért is alapon... - ahogyan matekon is dolgozunk még. Nem panaszkodok, mert mindenkivel így van ez, gyanítom így év vége felé...

Mikor tudtam volna jönni írni, vagy anyu rángatott be a városba, katasztrófaturistát játszani, vagy neki titkárnősködtem, ugyanis bár a munkához szüksége van a  számítógépre használni nem tudja, így géphez még csak nem is jutottam - illetve tegnap egész délután itt ültem, jelentőket írni. Este már semmi erőm nem volt gépnél ülni, bebizonyítható, mert ekkor még fbn is Offline voltam. Alvás előtt pedig végre bele tudtam kezdeni abba a könyvbe, amit tegnap kölcsön kaptam, de ma már vinnem kellett vissza ( akit érdekel Cassandra Clare - A Herceg ) és nem kis oldalmennyiséget végeztem ki kb. 6 óra alatt. fél kettő körül végeztem vele, és EKKOR voltam fent Facebook-on, aztán aludtam, suliba voltam, délután pedig eltöltötte egy kis időt a pasimmal.

Khm, igen, katasztrófaturista...

Gondolom mindenki hallott az árvízről - hisz konkrétan mindenhol ezt nyomatták :/ 

Mivel mi is az egyik veszélyeztetett városban voltunk, ráadásul a sulink közvetlenül a Duna partján fekszik alap dolog volt, h mentünk egész álló nap homokzsákokat pakolni/cipelni, hogy ne ázzon el minden, bár a Prímás sziget így is csöppet vizes volt (aki nem tudná milyen volt a helyzet keressen rá.... sok kép lesz!) tehát több mint fél nap erre ment rá, közben pedig folyt  a tanítás is... Anyu Minden egyes nap végigrángatott a városon, hogy felmérjük milyen a helyzet, nagypapám lakása száraz, vagy esetleg már úszik mindennel együtt.... így tehát, ha írni tudtam is, gépelni valahogy nem maradt időm... Sorry mindenkinek...

Nem, egyáltalán  nem mentség ez az egész, főleg, hogy ígérgettem a részeket - amikkel én szentül hittem, hogy kész leszek!!! DE ennek ellenére füzetben le van írva MINDEN EGYES SZÓ, amit a fejezet második felébe szánok... Már el is kezdtem gépelni, mikor észrevettem chaten egy szép üzenetet, ami nagyrészt arra ösztönzött, hogy ezt megírjam... Igen, komiba volt, aki figyelmeztetett, ENYHÉN(...) le vagyok maradva, de az h chaten NÉV Nélkül  ilyet kapjak -.-: még mindig nincs rész!!!!   az nekem egy kicsit sok, bocsesz én ilyen vagyok. Ha valaki még komizni sem veszi nagy valószínűséggel a fáradtságot, akkor ne  szóljon be nekem név nélkül!!! 

Ma éjjel be akartam gépelni a fejezetet tejesen, holott 3 óra alvás meg 8 tanóra után több vagyok, mint fáradt, de így, hogy valaki még annyit sem kérdez, hogy hogy mi történt, mért nincs rész... nem így nem fogok azért éjszakázni, hogy aztán nyalakodjon amiért eddig nem volt... vagy holnap, vagy legkésőbb pénteken lesz rész... pedig már ma fel szerettem volna tenni :( :( 

Ez csak egy gondolat volt... természetesen nem mindenkinek szólt, csak annak, aki érintett... de remélem valaki reagál is rá, és nem csak akkor kapok komit, ha szenvedek egyet egy fejezettel....

Lottie W.

~4/1. Fejezet

4/1. Fejezet

Salut!
Bocsássatok meg a rengeteg (…) késésért, de konkrétak észre se vettem, de elrepültek a napok. Mint látjátok, ez csak a fejezet első fele, a második VALÓSZÍNŰLEG vasárnap, vagy hétfőn érkezik. Igyekszem megírni időre.
Akit érdekelne –remélem azért akad 1-2 ilyen ember is – felvettek a suliba amit megpályáztam (Informatikai 4+1 év nyelvi előkészítő) úgyhogy szeptembertől ott kezdek… féleeek XDXD
A fejezetről annyit, h hibákért, illetve tartalomért/hosszúságért felelősséget nem vállalok J

Ui.: A kérdések a végén most elmaradnak, de 3-4 komit szeretnék, ha lehet (az enyémek nem számítanak)

Pusz,
Lottie W.

     - Na, miről beszéltetek? – Ne nézz fel, ne nézz fel, ne nézz fel! A szemeinek bűverejük van. Aki pasiból van, és nem vonzódik a saját neméhez – bocs Lambert, tudod, hogy bírlak haver – az nem tud „szilárd halmazállapotban” maradni attól a pillanattól kezdve, hogy belenéz a smaragd – már amikor smaragd – kiscica szemekbe. – Szupersztár, adjak térképet, hogy kijuss a szememből, vagy menni fog egyedül is?
    - Mi… mit mondtál? – Megrázom a fejem, hogy magamhoz térjek. Azt hittem ebből már kinőttem… úgy 15 évesen. Úgy tűnik tévedtem. De nem gáááz.
   - Nem lényeg Szupersztár. viszont! Arról még mindig nem nyögtél ki semmit, hogy miről folyt a diskurzus.
   - Izé… csak azt mondtam nekik, hogy ezen a héten nem fogok elmászni a moziba. Erre mondták, hogy ők sem. 
   - Aha. – Látszik, hogy nem hiszi el. Szuper. De legalább nem kérdezősködik. – 2 óra és itt a pizza.
   - 2 óra?! Azt meg hogy???
   - Valami rendezvény van… Csak így tudják kiszállítani. Fent eszünk vagy lent?
   - Fent! – kiabál valamelyik barom a konyhából. Egy pillanattal később csak csörömpölést lehet hallani. – Baszki Chaz!!!

Brooke rém néz – ő ugyan nem hallotta az egészet, de az arckifejezésemből szerintem sok mindent ki tudott venni… - és rohan is a konyhába.

***

Brooke épp a fiúk fejét üvölti le a konyhában. Én bár kimenekültem telefonálásra hivatkozva, de még így is hallom. Scooter kifejezetten örült annak, hogy hajlandó voltam életjelet adni magamról és közölni, hogy hova a pokolba tűntem – ő nem pont ezeket a szavakat használta, de él a cenzúra. Anyu pedig abban a pillanatban megnyugodott, mikor kimondtam Brooke nevét. Onnantól nem mérges volt, szimplán közölte, hogy addig maradok, amíg akarok, ha lesz programom szólnak. Khm, szeretlek anyu!
A következő kör már nehezebb lesz…
Kicsöng… Egyszer… kétszer… háromszor…

   - Szia!
   - Oh, de örülök, hogy felvetted!! Nem zavarok?
   - Nem-nem. Itthon vagyok, holnap kell csak dolgoznom. – Hallom a hangján, hogy mosolyog. Szép mikor mosolyog. – De mért hívtál? Átjössz?
   - Mennék én…
   - De?
   - De az most elég nehéz menet lenne.
   - Csak nem dolgozol? Pedig most nem is lesz koncerted. Scooter rövid pórázon tart?

Jól hallom, hogy szórakozik rajtam? Kinevet???

   - Hahaha nem. – Úgy imádom, mikor gúnyolódik rajtam. Oké, ő az idősebb, neki nem nagyon lihegnek a nyakán „felnőttek”. Velem ellentétben. – Nem dolgozok. Igazából kimenőm van. Az elkövetkező 1 hónapban szabad vagyok… a többi még nem dőlt el.
   - Akkor mi a probléma? Mért nem tudsz átjönni?
   - Az igazat megvallva, elég messze vagyok.
   - Justin. Alig 5 percre laksz kocsival.
   - Ha LA-ben vagyok, akkor igen. De most hazajöttünk.
   - Haza???
   -  Stradfordba.
   - Te Kanadában vagy?! – Izé, asszem sikerült kiborítanom.
   - Ja.
   - Mégis mért? Mikor? Hogyan?!
   - Repülővel, délelőtt érkeztem, Chaz és Ry után jöttem, és mert hiányzott Brooke.
   - Brooke? – Upsz, elszóltam magam. Gratulálok Justin, nagyon okos vagy, Nobel-díjat neked. – Az a Brooke?
   - Nem sok Brooke van, aki miatt Chaz és Ryan hazarepülne nyáron… sőt, ő az egyetlen! – ennek volt valami értelme? Szerintetek sem? Oké, akkor nem vagyok vele egyedül. – tudod, ő a „kishúguk”, a Jégtündérkéjük, akiért ölnének is.
   - Justin, mielőtt monológba kezdenél – hozzáteszem egy nagyon megható monológba – tudom ki az a Brooke Kendall. Csak azt nem értem, hogy TE mit keresel ott. Chaz és Ryan mindig otthon vannak, ha a kiscsaj is, legalábbis 100-ból minimum 96 alkalommal. – Ez most komolyan kioktat? A saját barátnőm? És mi az, hogy csak azt nem ért, hogy én mit keresek itt? Brooke nem csak a fiúk Jégtündére… kishúga! Én is ölnék érte… Ez mért nem esik le az utóbbi időben a többieknek? – Brooke panaszkodik rád, hogy nem veszed fel a telefont, nem válaszolsz az üzeneteire, már hónapok óta. Hiányzol neki, de te konkrétan emberszámba sem veszed. Gondolkodik rajta, hogy lemondja az augusztusi LA-i utat, mert nem mer a szemed elé kerülni… Erre te szó nélkül beállítasz hozzá, mert hiányzott?!
   - Tudom, hogy szemét vol… Álljon meg a menet! – Mi van??? – Te honnan tudsz ezekről?!

Hallgat. A vonal, mintha megsüketült volna. Ha halványan nem hallanám, hogy lélegzik, komolyan azt hinném kinyomta. A fiúk és anyu tudtak csak az egész Brooke ügyről – meg persze Scooter… esetleg apu. – és ők nem mondták el Sel-nek! Ugye?
   - Sel?
   - Jus, felejtsd el, amit mondtam! – Olyan a hangja, minta valami bajban lenne. Most már tényleg nem értek semmit.  Hallgatózott? Megnézte a telóm? Nem… ezt nem nézném ki belőle! De ha így is lenne… ez sem magyarázat mindenre! – Mennem kell, Demi keres! Pusz!

Letette. Én már nem értek semmit. Lerogyok a mögöttem terpeszkedő matracra – napozni tökély rajta – és szétterülve az eget bámulom. A felhők lassan araszolnak felettem. Csend van, de nem az a tipikus megnyugtató, békés csend. Inkább az a fajta, mikor érzed, hogy valami van, valami készülődik… egyszerűen érezni a levegőben.
Halk motoszkálással közeledik valaki, de nincs hangulatom megnézni, hogy ki az. Ha akar, valamit úgyis közli.
   - Sel hívott. – Telepszik le mellém a matracra. Ő is hanyatt vágódik, és a felhőket bámulja. – Azt mondta, hogy kell neki egy kis idő. Egy-két nap. Utána megtudsz mindent. Minden rendben lesz.
   - Honnan tudja? Mikor felhívtam, minimum egy féltékenységi rohamra számítottam. Nem lebaszásra valami olyanról, amiről elvileg nem is tud. Elárulnád nekem, hogy a francba lenne minden rendben?! 
Mivel nem kapok rá választ oldalra fordítom a fejem. Ry kistányérnyi szemekkel bámul rám. 
   - Bro… Ha nem lennél már így is világsztár tuti elküldenélek valami tehetségkutatóba. Ilyen tüdővel csak énekes lehet az ember. – Jah, hogy leüvöltöttem a fejét? Upsz…
   - Bocsi haver. – Megint csend telepszik ránk. Bámulom az eget – milyen érdekes, visszatérő elfoglaltságom ma – és igyekszem nem gondolni semmire. tapasztalat, abból csak baj lesz, ha az ember gondolkodik. A felhőstírölés néha hasznosabb. Jé, az olyan, mint egy csirke szárny! Az meg répa! Ott meg egy kanál… bár ha fordítva nézem inkább tükör. Az meg… az most komoly egy macska?! OMG! – Amúgy… mit csináltatok a konyhában?
   - Chaz meglátta, hogy ebay-en adom el a cuccait a fanoknak és leverte Stella kedvenc vázáját. Brooke úúúgy lebaszta!
   - Te komoly eladtad a fanoknak a ruháit? Azt meg hogy?
   - Lefotóztam meg, aztán képpel felnyomtam a netre. Egy óra alatt elment… vagy 100-an versengtek érte a végén. – Anyu borogass… Ezek nem komplettek! Jó, hogy az én cuccaim nem adják el. Ha van rá bizonyíték, hogy az enyém… hu, egyesek ölnének is érte. – Bár a te cuccaid 5 perc alatt is el szoktak kelni. Illetve, az egyik használt boxered 1,5 perc alatt ment el, úgy 1000 dolcsiért. Gazdag fanok, ha unatkoznak. 
   - Mi a franc?! Ezért nem találom sehol a lila Micimackós alsóm?
   - Baszki…
Ry reakciója kb. ennyi volt, mivel a teraszajtón kirohant egy enyhén (…) vizes Chaz kezében egy röhögő Brooke-al.
   - Úgysem mered Chazy! – hogy ezt most Brooke kiabálta, vagy szimplán elröhögte azt nem tudom. De a következő pillanatban már a víz alól jött fel köhögve. Evvel eddig semmi baj, de ugye neki a medence azon részén már nem ér le a lába, így Chaz-be kapaszkodva röhög. Megjegyzem Chaz-nek sem ér le a lába.

   - Bombaaa!
Igen, kitaláltátok, evvel a mondattal (?) Ry is bevágódott a medencébe –elsodorva így a még mélyebb rész felé a másik két majmot.
   - Jus nem jössz be? Jó a víz! – Chaz úgy vigyorog, mint egy lottónyertes – mindig ilyen, ha a „hugicájával” szórakozhat, aki nem mellesleg több, mint 1 évvel idősebb nála…
   - De egy perc! – Nekem van csak annyi eszem, hogy fürdőgatyában menjek be a vízbe?

Mire visszaérek a medencéhez – fürdőgatyában, labdával – már Brooke is bikiniben van, Ryan és Chaz pedig egymást nyomkodják a víz alá. Öhm, Ry-t nemrég kórházba kellett vinni egy szalámi miatt, Brooke meg elvileg nem erőltetheti a bokáját. Vagyis… komolyan min csodálkozok? Mégiscsak Ryan Butler és Brooke Kendall ez a két személy.
   - emberek! Kifelé a vízből. Naptej! – igen, ez is csak Brooke lehet. ha nyár van és süt a nap kijön a naptej mániája. Olyankor egy topottat sem mozdulhatunk, amíg biztosan – vagyis minimum 2 rétegben – le nem vagyunk kenve. Megjegyzem, mikor a fiúkkal először voltunk úgy LA-ben, hogy anyu és Brooke nem jöttek velünk annyira leégtünk, hogy feküdni sem tudtunk. igen, nagyon kellemes volt… - Szupersztár! Ez rád is vonatkozik, ne kelljen nyaggatni!

Miután lekentük magunkat – Tündérke CSAK 3szor ellenőrizte! – mehettünk a vízbe. Ryan és Chaz egymást lökdösve rohantak a medencéhez és csobbantak be. Brooke pedig – mivel ő Ryan-nal ellentétben biceg – lassan halad csak a medence felé.
   - Egy perc és megyek, csak iszok! – szerencsére a ládában van behűtve energiaital. Megjegyzem lassan 7 óra lesz… ilyenkor pont nem ezt kéne innom… bár amiről anyu nem tud az nem fáj nekem. – Itt is vagyok!
 Épp ugranék be, mikor Ry – Chaz-től kb. 2, tőlem 1 méterre – hülyülve lenyomja Brooke-ot a víz alá. Aha, evvel semmi probléma nem is lenne… Ha Brooke fél perc múlva feljönne a víz alól.
   - Mi a…?
Basszus! Ez nekem csak most esik le?
   - Ryan te idióta!
Épp időben ugrok be, és húzom ki Jégtündért a vízből. Köhögve levegőért kapkod, közben úgy kapaszkodik belém, mintha az élete múlna rajta. Ryan értetlen arccal bámul, de úgy tűnik Chaz-nek lassan leesik a szitu.
   - Chaz, átveszed? – ő csak bólintva ideúszik mellém – mint mondtam mély a víz – átveszi a síró, köhögő kismajmot és elkezd vele kifelé menni.
   - Ryan te idióta vadállat! – Rontok neki. amúgy szerintem még mindig nem tudja, hogy mi bajuk. Mivel nem ér le a lábunk elég nehéz védekeznie, csont nélkül gyomorszájon vágom. A fájdalomtól összegörnyedve merül el a vízben.

Chaz Sommers

 Ryan néha iszonyatosan hülye tud lenni. Vagyis… csak képes mindent elfelejteni és a pillanatnak élni. Ez addig rendben is van, amíg valaki meg nem sérül. Vagy Brooke.

   - Jégtündérke semmi baj! – Kint vagyunk a füvön, de Brooke még mindig sír. Érthető, Felemelem és elviszem minél távolabbra. Nem hiányzik még az is, hogy végighallgassa Ry megverését. Ahogy elérjük a szivacsot letenném rá, de még mindig nem enged el. – Brooke, nincs semmi baj. Engedj el kérlek.
   - Chazy… - Smaragdzöld szemei csillognak a könnyektől, de nem ez a legfélelmesebb. Hanem a rettegés, ami a tekintetében tükröződik. – Maradj, kérlek…
   - Brooke, ha maradok, a két hülye szétveri egymást! – Mutatok a medence felé, ahol Jus és R… Hova a büdös életbe tűnt Ryan? !

~ Ugyanekkor Amerikában ~

Ha gyors vagyok, még elérem a következő járatot. ha nem gáz lesz. Nem is kicsit.

   - Anyu!!
   - igen drágám? – Jelenik meg anyu. – Mit nem találsz?
   - Megvan minden. Foglalsz nekem jegyet?
   - Persze. Hm szálloda is kell? – Oh, anyu mi lenne velem nélküled? Bólogatok, közben pedig rendesen dobálom be a cuccaim a bőröndbe. Nem tervezek sokáig maradni, csak amíg szükséges. Anyu úgy 10 perccel később mosolyogva jön vissza. – A Harlem’s-be foglaltam szobát, autót, ha akarsz, majd bérelj, a gép pedig 1,5 óra múlva indul. I. osztály, senki nem tud róla.
   - Köszi, anyu! Imádlak!  

~ Ugyanekkor egy repülőtéren ~

   - Megkérem a Stradford-i járatra váró utasokat, kezdjék meg a felszállást a Z24-es terminálban. Köszönjük.

   - Emberek gyerünk, nehogy lekéssük a gépet!
   - Oké, de hol van a szöszi?
   - Szerintem telefonál. Ma már vagy huszadszor.
   - Ahha… Aztán majd csodálkozik, ha megjön a számla.
   - Amúgy milyen megnyitó is lesz?
   - Jégpálya, asszem. Jótékonysági célokkal, vagy mi a szösz.
   - Oh, tényleg… Fiúk! Szálljunk már fel!
   - hé, okoska… én mióta vagyok fiú?!
   - Oh, bocs D… Akkor emberek, szálljunk már fel!
   - Hé, van, aki nem ember!
   - Igen, tudjuk, hogy magadra gondolsz, de most már tényleg felszállás, mert soha nem érünk oda!