5/1. fejezet

Slaut!
(igen, komolyan rikító rózsaszínnel írok, nem, nem vagyok beteg XD)
Mai ígéretemhez híven, íme, itt a fejezet. Vagyis, a fele, másik fele valószínűleg jövő hét vége felé érkezik. Mint mondtam, ha van igény, mesélek, hozok képeket ect. az ámérikái rokonokról XD (akik egyébként, egy városban élnek a Harry Potter írónőjével! :P) Amúgy, kinek hogy telik a nyár? Mit csinált, újított magán?  Húú én szőkültem – nem festékkel, csak le lett szívva pár árnyalat a hajamból. Meg lett még egy fülbevalóm, pontosabban, kaptam egy pár fülbevalót, meg lett egy +lyuk a bal fülemen, abban is van egy füles  :3  imádom J  (ha valakit érdekel, erről is lesz kép J ) Éss holnap meg Go Pest. :D :D
  A részről, ha már emiatt vagytok itt .XD
Nos, szerintem iszonyatosan sok kérdés fog felmerülni, és alig pár megválaszolódni. Rövid lett, de a hangulata miatt sokat szenvedtem vele, meg ez csak az egyik fele :P  Hm, Brooke-ról kiderül majd valami, aki nem érti, az a  végén kérdezhet, elmondom.
Szeretnék a végén széép komikat, kérdésre szívesen válaszolok – bármineműre, természetesen J 
I love you!

Ui.1: lesz egy olyan, h Zene... na ott kapcsoljátok be és úgy olvassátok tovább :)

Ui.2: FACEBOOOK - igen, komoly 15 leszek XD - csoport :) Csatlakozni lehet :)  https://www.facebook.com/groups/593092500711411/

  

pusz
Lottie W.

5/1. Fejezet

Brooke Kendall

   Továbbra is velem szemben áll, de választ nem ad. Csak bámul rám, félig sötétbe burkolódzva.
   - Kérdeztem valamit! – Nem vagyok ideges, nyugodt a hangom is. Csak érdekel, ha már ő kérdőre vont engem.
   - Ahogy én is. – Szólal meg végre. Határozott a hangja, kivételesen nincs benne semmi játékosság, pedig alapjába véve elviccel mindent. – Ha te válaszolsz én is.
   - Rosszat álmodtam, lejöttem inni. Ennyi. Te jössz.
   - Nem tudtam aludni. – Mondjuk, ez tényleg ésszerű válasz. – Nem akartam felkelteni a fiúkat, úgyhogy inkább lejöttem.
   - Hé! – méltatlankodok. jogosan! Én is a szobában voltam, nem csak a másik két lökött! – És én?
   - Brooke… Tündérke! – Olyan hangsúllyal beszél velem, mint az óvodásokkal szokás. 18 vagyok!!! Nem 5… De legalább már nem annyira komoly, inkább csipkelődik velem. – Tudod, elég messze vannak egymástól az ágyak. Van vagy 4-5 méter köztük… Ja, és nem  szokott hajnalban koncert lenni a szobánkban.

Ja, izé, hogy én nem is hallottam volna. Oké, néha elfelejtem. Khm, semmiség. De mi az, hogy nem szoko… Leeset. Szóval max egy teltházas koncert zavarna engem éjjel. Én is szeretem.

  Felnézek az arcára és tanulmányozom egy kicsit. A haját elfeküdte, a tekintete – már amennyit látok belőle – fáradtan, gondterhelten, de a fölényes vigyora, na, az az igazi és hamisítatlan. Hátát a falnak vetve, jobb lábával a fehér(!!!) falon támaszkodva áll. Egyetlen szerencséje, hogy nincs rajta se cipő, se papucs - ha én nem is, anyu fix, hogy kinyírná. A hasán enyhén befeszülnek az izmok, még jobban kiadva, az amúgy is látható kockákat. Ahogy kezét összefűzi mellkasa előtt bicepsze is befeszül egy kicsit. Látni rajta, hogy a szabadidejét nem pont könyvek felett tölti. Mivel elég alulöltözött – általában mindhárman boxerben alszanak – a tetkóit is szemügyre tudnám venni, de akkor le is szidnám értük, szóval inkább figyelmen kívül hagyom „azokat”. Nincs velük különösebb problémám, azon kívül, hogy sok van belőlük.

   - Mit álmodtál?  - Csak csöndben állok, a tekintetem immár a padlót pásztázom.

   Nem, egyértelműen nem akarom, hogy megtudja. Megragadja a csuklóm. Arra számítok, hogy durva lesz… mint akkor volt… De nem. Csak a konyha felé kezd húzni. Követem, mint egy kiskutya a gazdáját. Követem, pedig tudom, érzem, csak egy szavamba kerülne, és szabad lennék. A pultnál állunk meg, előtte a bárszékek érintetlenül. Felügyeskedem magam a vörös műbőrrel bevont darabra, és onnan figyelem, ahogy megkerüli a pultot, és a tűzhely körül forgolódik.

   9 év. Ennyi ideje ismerem. Annyit átéltem mellette. És fordítva is. boldogság, szeretet, könnyekbe fulladt randevúk és átbőgött éjszakák. Barátság, megértés, bizalom. Minden volt 9 év alatt. Csalósás is, mérhetetlen. Soha nem tudtam rá igazán haragudni. Olyan, mintha a bátyám lenne, vagy talán sokkal több annál. Már fogalmam sincs a dolgokról. Ha egy hónapja kérdez rá valaki, rávágom, hogy mindenem megvan. Szerető család, barátok biztonság. Egyetlen dolog szomorított el akkor, de igyekeztem minél kevesebbet foglalkozni vele. versenyekre jártam, edzettem, az alaszkai barátaimmal voltam. De hiányérzetem mindig volt. Egészen 1 hónappal ezelőttig abban a hitben éltem, ez egy ember miatt van. De min mindig a Sors – igen, nagybetűvel – most is bemutatott nekem. Hogy is mondta régebben Ry dogáknál… áh, megvan. A Sors ujja most rám mutatott. Jah, csak ez a középső ujja volt.
Minden verseny után volt egy riport, ahol sok mindenre rákérdeztek. Régebben mindig boldogságtól kicsattanva adtam a válaszokat. De pár éve, már csak kényszermosollyal az arcomon válaszolgatok. És minden ilyen után végigbőgtem egy-egy éjszakát.

~*~

zene    

 A szobaajtóm hatalmas csapódással zárul mögöttem. Nem törődve avval, hogy tönkremegy a ruhám, vagy, hogy le kell mosni a sminkem, vetődök rá az ágyamra. Megállíthatatlanul folynak a könnyeim, torkomból szinte fuldokló hangok törnek felszínre. Kapkodom a lebegőt. Az arcomhoz kapva próbálom letörölni az elkenődött sminket. Sikertelenül. A kezem immár nedves és fekete. A hallókészülékem készülök kivenni egy gyors és fájdalmas rántással, mikor meghallom a felfelé dübörgő lépteket. Az ajtóm előtt elhal a dobogás. Mégsem veszem ki a készüléket, és – bár még mindig szinte hisztérikusan bőgök – igyekszem hallgatózni. A személy kopog párat az ajtón, válaszul nem kap semmit. Ideges morajlást hallat, és elkezd matatni.
   - Haver, ezt nagyon elbasztad! – Chaz az! Világosodok meg. De kihe... Telefonál. Nem is kicsit hangosan, és egyáltalán nem nyugodtan. Sőt kifejezetten ingerült. – Nem érdekel! Semmilyen kifogás nem érdekel! Nem nekem tartozol magyarázattal! – Csönd. Gondolom, várja a választ. – Igazad van! Nem lett tőle semmi baja! Végül is nem zokog a szobájában vigasztalhatatlanul szerintem sem. – Az eddigieknél is hangosabban csattan fel. Szóval Vele beszél… - Igen sír, te szerencsétlen! Nem, nem beszélhetsz vele, ugyanis engem sem enged be magához! MI? Hogy ez nem lehetséges?! – Szinte már röhög. Nem, nem jókedvében. Én meg egyre fájdalmasabban – és hangosabban – sírok. – Nem hiszel nekem? Szánalom! Tessék, hallgasd, hogy sír MIATTAD! – Az apróbb zajból, ami az ajtómból jött gyanítom oda tette a mobilját, hogy bizonyítson. bizonyított is. – Így más hiszel nekem?! Hüm? Nem! Megmondtam, hogy ne nekem magyarázkodj! Rám csak annyiban tartozik az egész, hogy megbántottad. Megint.

Újra csönd, de ez már más. Hallom, ahogy nekidől az ajtómnak és lecsúszik rajta. Immár fejem a párnámba temetve sírok. Igen, megbántott. Ígéretet tett és nem tartotta be. Már megint.
   - Tündérke! – Szólongat Chazy az ajtón keresztül. Szomorú a hangja. Mint mindig, mikor bajom van. Miattam szenved!! Ez is eljutott az agyamig… - Kérlek, ha hallasz, engedj be.
Nem tehetem ezt pont vele! Nem bánthatom őt is! Botladozva indulok el az ajtó felé. Minden izmomban érzem a fájdalmat, amit a szívem sugároz. A kulcsot elfordítva, lassan nyitom ki az ajtót. Könnyfátylon keresztül, lehajtott fejjel figyelem Chazt. Óvón kitárja a kezeit, én pedig gondolkodás nélkül, szinte zuhanok a karjaiba. Ahogy átölel és nyugtatni próbál, szinte megszűnik a világ körülöttem. Beszívom az illatát, és a mellkasába fúrom a fejem. Próbálom nem érezni a szívembe maró, karmokra emlékeztető fájdalmat. Chaz elszenvedi magát velem az ágyamig, ahol ahelyett, hogy leügyeskedné magunkat, egyszerűen hanyatt dől velem. Még mindig nem tud érdekelni, hogy ruhában vagyunk, ahogy az sem, hogy teljesen eláztattam és befeketítettem Chazy pólóját. Chaz kicsit mocorog, hogy a helyzethez mérten, viszonylag kényelmesen el tudjon helyezkedni, míg én szinte rajta fekszem, és kétségbeesetten kapaszkodok a felsőjébe. Ránk ügyeskedi a takarómat, így már fázni sem fogok, és egyik kezével a hajamat simogatva, másikkal átkarolva szorosan magához ölelve nyugtatott. Keze néha az arcomra tévedt és felemelve azt, ösztönözve, hogy a szemébe nézzek. De nem vagyok rá képes. Most nem. Így csak ujjaival letörli a könnycseppeket az arcomról, és engedi, hogy újra lehajtsam a fejem.
   - Angel, ne sírj miatta, nem érdemli meg! – Nem tehetek róla, de nem tudom abbahagyni a bőgést. Fáj. Iszonyatosan. És félek…
   - Chazy, ugye te nem hagysz itt? – A hangom remeg, hallani, ahogy zokogva levegő után kapkodok. Nem érzem a magaménak.
   - Soha angyalom.
Belepuszil a hajamba, és még jobban szorít. Kicsit sem szépen, viszont annál lassabban álomba sírom végül magam. És Chaz betartotta az ígéretét. nem hagyott ott. Soha.

~*~

   - Huhu! Brooke, hol jársz? – Integet a szemem előtt. Öhm, elkalandoztam? Ez kezd ijesztő lenni. Először az álom Ryan-el, aztán az emlék Chaz-el… Egyik sem felvillanyozó élmény. Amúgy, a teám már előttem gőzölög. Pontosabban a gőz épp pofán csap, de nem ez a lényeg. Aggódó tekintettel találom szembe magam. A mélybarna szemekben tobzódnak az érzelmek. féltés, bizonytalanság, félelem (?), zavarodottság, szeretet, csodálat- Enyhe érzelem gubanc. Enyhe. – Magadhoz tértél?
   - Ühüm. – Bólogatva veszem el a teám az asztalról. Hm, citromos zöldtea! A kedvencem. Párat kortyolok, nem igazán kívánom, de legalább evvel is tudom húzni az időt. Időközben ő is letelepedett a másik bárszékre.
   - ugye tudod, hogy felőlem reggelig is itt ülhetünk? – Jó, hogy mondod. Magamtól nem jöttem volna rá, hogy milyen rohadt makacs vagy. Nem voltak rá éveim, hogy kitapasztaljam.. Biccentek egyet, tudatva, hogy leesett a szitu. Én magamban füstölögök, míg ő egy elégedett vigyorral nyugtázza. Mint egy jóllakott óvódás. – Akkor akár kezdhetnéd is.
   - Majd. – Igaz, félvállról vetem oda, mégis piszkál a gondolat. Jó, nem nagydolog elmondani neki egy hülye álmot, amiről már úgyis tud. Csak félek… Nem, nem pont tőle, bár nem egy olyan alkalom is volt. Attól félek, hogy olyan témába is belefutunk, amit jobb lenne későbbre hagyni… Mondjuk, úgy, körülbelül, pontosan, hát mindenképp a temetésem után valamikorra. – Előbb megiszom a teám.

 Kicsit sem volt feltűnő, hogy a komoly 2 dl teámat több mint negyed óra alatt ittam meg apró, szinte érezhetetlen – és élvezhetetlen! – kortyokban. A mellettem lévő srác – Ő, akit nem nevezünk nevén – még jól is mulatott.
   - Befejezted, vagy még az utolsó cseppet is kinyalogatod?
   - Nem röhög, és igen, befejeztem.

 Azt tudnám csak, hogy hogy keveredtünk ki a teraszra. Alig egy perce még a pultnál ültem. Vagyis… Nem akarom tudni! Itt kint elég hűvös van, a kanapén lévő pokrócba burkolódzva nézem a mellettem ülő srácot. Oké, nagyon menő, hogy éjszaka egy szál boxerben kint üldögél – mondjuk szerintem nem, de a Belieberek biztos másképp gondolják – és mutatja, hogy ő nem fázik, sőt… De az ront az összképen, hogy láthatóan vacog, összehúzza magát, plusz még libabőrös is. Mért nem takarózik be?! Baszki. Megegyezhetünk abban, hogy hülye vagyok? Köszönöm, az igazoló oklevelet a következő címre kérem...
   - Gyere ide, elférsz! – Kitárt karokkal hívom közelebb magamhoz. Kételkedve figyel, ezt csak egy szemrehányó „megfagyok, baszd meg!” tekintettel jutalmazom. pár másodpercbe beletelik, mire idevánszorog – lehet már megkezdte az átalakulást jégszoborrá – és bemászik mellém a teraszon található egyetlen pokróca alá. Ami történetesen egy, ismétlem 1 személyes. Szóval nem elég, hogy így is szinte hozzá vagyok préselődve, de még fázok is, mivel nem ér össze rendesen a takaró. Így már nem egyedül fagy meg. Király.
   - Figyu, mi lenne, ha nem fagynánk mindketten halálra? – Ez gondolatolvasó? Mert ha igen, rohadtnagy bajban vagyok! Lehet pszichológushoz kéne járnom… Érdeklődve és vacogva fordulok hozzá, várva az Isteni sugallattal érkező ötletét. Ami, nos, nem az volt. – Ülj az ölembe.
   - Még mit nem!!! – tiltakozok, elég hangosan. Nem, evvel sem sikerült letörölni azt az idióta, rohadt helyes, Hollywood-i, öntelt, önelégült vigyorát. karjaim a mellem előtt összefonva, a lehető legkisebbre összehúzva magam, durcisan tiltakozok. Erre elkezd röhögni. Köszcsi-puszcsi, én is szeretlek...
    - Tündérke, léci! Mint régen a suliban! Akkor nem ellenkeztél. – Az önelégült vigyor csak addig tűnik el az arcáról, amíg könyörög. Akkor, de csak akkor úgy tűnik, őszintén szeretné. Mondjuk, igaza van. Régen soha nem ellenkeztem. Az ebédlőben, a díszteremben, a moziban, a sportpályán  buszon, kocsiban, az osztályban, kaja közben, parkban, a csónakban… egyetlen egyszer sem jutott eszembe ellenkezni, mikor megengedték, hogy az ölükben üljek. Az sem jelentett nagy problémát, ha nem kérdezték/kérték/engedték meg. Bár, akkoriban nem igazán válogattam közülük, valahogy mindig ő lett az „ülőhelyem”. Ha akarta, ha nem. – Semmi sem változott azóta, mégis tiltakozol…
   - Nincs igazad! – Csattanok fel, magamat is meglepve. Én komolyan kiabálok? Kérem, jegyezzük fel ezt a napot a naptárba. Rikító vörös betűkkel! Megütközve néz rám. Vagyis, kikerekedett szemekkel, tátott szájjal, lefagyva bámul, de a megütközve jobban hangzik. Komoly kezeltetni kéne magam, ha már fejbe ilyen jól eldumálok... Halkabban, de határozottan folytatom. – Minden.
   - Mi minden?
   - Minden megváltozott Justin.

Ez az a pillanat, mikor eltörik a mécses. Sírok. Kezdem megszokni… Már nem érdekel, hogy fázok. Nem érdekel, hogy lát. Nem érdekel semmi. A lehető legjobban összehúzom magam, felhúzom a lábaim, átkarolom őket és a térdemre hajtom a fejem. Most mondtam ki ennyire nyíltan először, és úgy érzem utoljára is. Fáj. Mérhetetlenül fáj, hogy megint „miatta” sírok. A könnyeim úgy égetik a bőröm, mintha tömény sósavból lennének. marnak, de csak azét sem törlöm le. Valami csak ragadt rám belőle az évek alatt. makacsság. érzem, mikor Justin a kezemért nyúl, és maga felé húz. Tiltakoznék, de nincs erőm hozzá. Hagyom, had sodorjon az idő. Pillanatok sem kellenek, hogy magatehetetlenségemet kihasználva az ölébe húzzon, bár nekem óráknak tűnik, mire a nyakába fúrhatom a fejem és beszívhatom az illatát. Ez az, ami tényleg nem változott. Ami mindig megnyugtatott. Ami úgy tűnik, még mindig megnyugtat, bár az emlékeket is felidézi bennem. Az illata. Nem, nem az arcszeszéé, vagy a parfüméé. Hanem az a természetes Justin Drew Bieber illat, ami csak az övé. karjai vaspántokként szorítanak, de most valahogy ez sem tud érdekelni. Undorodnom kéne, fészkelődni, hogy szabadulni tudjak, sikítani, hogy a fiúk leszedjék rólam, mint akkor is. helyette sírok, mint egy ovis… büszkeségem valahol a pokol padlóján hever, miközben annak a vállát áztatom, aki az egészről tehet.
   - Brooke, nyugi. – A hanga egészen rekedt, lehelete melegíti a fülem, amibe – khm, nem direkt! – bele is borzongok. Nem nagyon izgatja, hogy csurom könny lesz. – Nincs semmi baj, baby, megoldjuk. Megoldjuk.

A fáradtság és megkönnyebbülés hatalmas hullámokban tör rám, és sodor magával. Megoldjuk. Azt mondta megoldjuk.  

 

Ez csak úgy :P