5.2 fejezet

5/2 Fejezet

Uhh, nem, nem fogok órákig magyarázkodni, mert tökéletesen felesleges lenne szerintem, úgyis csak azt gondolnátok, hogy terelni próbálok, de megint önhibán kívül késtem...

Nos, nem lett túl hosszú, de vegyétek figyelembe, hogy ez a fejezet 2. fele, úgyhogy együtt érvényes azzal. Remélem, kommentet kapok majd ehhez is, mint az előzőhöz, ugyanis, ha hiszitek, ha nem, nem kevés a munkám oldalszám.

Remélem kicsit több van már benne. Igyekszem, ahogy tudok J

Jó olvasást, ha kérdés van komiba, vagy a facebook-csoportban fel lehet tenni J  <3

I love my „followers”

P.s.: AZ ÉRZELGŐS RÉSZEKÉRT FELELÖSSÉGET NEM VÁLLALOK!!!
P.s.2:A rész nagy része Nessnek köszönhető, mivel Ő gépelte be ;)

Justin Bieber

   - Brooke, nyugi! – Erősen magamhoz szorítva suttogom a hajába. Megborzong. Vajon fél? Vagy ez olyan jóleső borzongás lenne? Akkor nem sírna. – Nincs semmi baj, baby, megoldjuk. Nyugi.

  Brooke kész merényletet hajtott végre ellenem ma. Méghogy Never Say Never-t nézzünk. Mintha nem tudnám szinte szóról szóra, hogy mi van benne. Mégis... annyira más volt akkor. Annyira más voltam. Akkor még Brooke is mellettem állt, ő volt a – nem félreérteni! – legjobb barátom (barátnőm). Persze, a fiúk benne vannak a filmben, mászkálnak velem egy csomószor, a legjobb haverok a világon, de... Igen, itt van az a „de”... Velük nem ugyanolyan, mint Brooke-kal. Hú, ha ezt valaki hallaná, megint beindulna a buzizás... Hogy mondjam... A fiúk a víz, Brooke meg a levegő, vagy fordítva. Tökéletesen mindegy, de szükségem van mindkettőre az életbemaradáshoz.

   - Brooke? – Oké, ugye csak képzeltem, hogy remeg a hangom?! Ugye?! Sem megjegyzés, sem válasz nincs. Csak szuszogás. Elaludt? Oké, hülye kérdés. Épp ideje már. Szegény, hajnali háromkor a teraszon alszik, ahol hideg van. Meg én. És a hideg miatt hozzám kell bújnia. Uhh, okay, hány lány lenne most a helyében??

  A lányok. A Beliebereim. Nélkülük sehol nem lennék, tudom. tudom, hogy iszonyatosan sokat köszönhetek nekik. Ők tényleg szeretnek engem – igaz? Nem keveset fizetnek egy-egy jegyért, hogy lássanak, találkozni tudjunk. Órákig állnak a tűző napon, esőben, szélben, csak hogy elsétáljak előttük. Imádom őket! Okkal, szerintem. Sajnos, a legtöbbjükkel talán soha nem is fogok találkozni, de ők támogatnak így is. Bár, Never Say Never! Csak... néha fáj, hogy csalódnak bennem, mert olyat teszek, ami nekik nem szimpi. Vagy ha beszólnak a tetkóimra. Akkor is, ha okkal. Ha fotózkodom vagy, vacsorázok valakivel, esetleg ne adj Isten puszit, adok egy lánynak. – legyen az híres, vagy nem – már megindul a kombinálás. Tündérkével is ez volt régen. Sőt, akkor is mikor már Sel-lel voltam. Ha a Beliebereknek annyit említesz, hogy Brooke Kendall rögtön rávágják, hogy ki is ő. Ő nekik egy szinte hétköznapi, mégis csodálatra méltó 18 éves lány, aki volt olyan szerencsés(?), hogy 9 éve egy osztályba  iratták velünk. Aki az elején még iszonyatosan sokat lógott velünk, akit mindenki imád – ez általában így van. Akit Chaztől kezdve – de főleg Chaz – rajtam keresztül Selenáig mindenki állandóan ölelget. Aki mostanáig nem nagyon látható velem, mert elbasztam, – jó, ezt a kis részletet a médiának nem kell tudnia – akinek mostanában inkább a két „bátyja” a fotópartnerei. Nem tudják, hogy rossz a hallása, hogy ugyanolyan jól beszéli a jelbeszédet, - ha nem jobban – mint a franciát. Fogalmuk sincs róla, hogy ideje egy részét Alaszkában tölti a korizás miatt. Nem is sejtik, mennyire nem szeret egyedül lenni éjszaka, főleg, ha vihar van, hogy utálja a hallókészüléket, viszont imádja a kontaktlencséjét, vagy akár azt, hogy 12 éves kora óta festi a haját. Nem szabad hirtelen lenyomni a víz alá, sem egyedül belökni, ha mély a víz, és mindig kell valaki, aki mellett biztonságban érezheti magát. Ja, és hogy épp utál engem, mert... nos, konkrét okot nem tudok. De azt igen, hogy igaza van. Vagyis majdnem. Nem minden változott meg. De túl sok dolog.

 Visszatérve a Belieberekre. nem szeretem, ha elítélnek, vagy próbálnak jobb benyomást tenni rám. Mindent megteszek, hogy ŐK boldogok legyenek. Minden tőlem telhetőt, hiszen... Brooke is háttérbe került. Szeretem, imádom őket, de... az Isten szerelmére! 18 éves vagyok! Többet elértem, mint valaha remélhettem egyáltalán. Had éljek egy kicsit! Ha nekem bulizni támad kedvem, had ne kelljen engedélyt kérnem! Arra ott van anya, apa, Scoo... Bár, szerencsémre már ők sem néznek ovisnak.

   Uh, emlékszem az első alkalomra, mikor Brooke nyilvánosan ugrott a nyakamba, majd kötött ki az ölemben. Élő adásban.

Június környéke volt, nem sokkal az után, hogy befutottam, de az NSN előtt.

Ellen-hez voltam hivatalos a műsorba – külön kiadás, így 45 percet ültem nála. Nem baj, imádok ott lenni, hihetetlen a humora. Épp egy NSN részleten röhögtünk – megnéztünk párat, ami már nyilvános volt – mikor Ellen közölte, hogy szeretne megkérdezni pár embert, nekik mi a véleményük erről a jelenetről. A közönség persze azonnal mozgolódni kezdett, remélve, hogy közülük választ, de persze ez esze ágában sem volt.

-Idióta vagy, de ezt eddig is tudtuk! – A váratlan – és túlságosan ismerős – hangra az oldalsó bejárathoz kaptam a fejem, de felfogni, hogy mit látok, nem sok időm volt, ugyanis egy test csapódott nekem, igen nagy lendülettel. A nagy képernyő előtt álltunk épp, így csak a szerencsén múlt, hogy nem borultunk hanyatt. Az apró karok a nyakam köré kulcsolódtak, egy fej fúródott a vállgödrömbe, én pedig – már-már megszokásból – öleltem át a derekát, és húztam magamhoz. Semmivel össze nem téveszthető lime-os, enyhe popcornnal kevert illat. Felejthetetlen. A közönség Ellen-nel együtt húú-zott fel, de nem nagyon tudott érdekelni. Már vagy egy hónapja nem láttam Őt! Mármint.... Skype-on láttam, de.. ölelgesd a monitort! (vajon hány lány teszi ezt Justin képeinél? XD ß szerk.)

-Igaza van, de azért.... kukába? Fánk? –hallom meg Chaz hangját is valamerről. Nem nagyon izgat. Jó így. Nagyon.

-Nélkülünk?! –csatlakozik végül Ryan hangja is. Igen, komolyan ezen volt kiakadva. Nem. Nem csodálom.

-Gyertek, gyerekek, üljetek le! –hívott minket Ellen a középen álló kanapékhoz. Ahová a hangok alapján a fiúk (és Ellen) másodperceken belül levágódnak. De mi nem. Annyira jó ennyi idő után a karjaimban tartani Őt! Szeretem. Hülyék, nem félreérteni. Szeretem, de nem úgy. Nem szerelemmel, bizton állítom, hogy ez egyszer sem jutott eszembe. Bár.. igen, talán egyszer. Mondjuk, az sem most volt. Az igazat megvallva... Azt sem mondhatom, hogy olyan nekem, mint a fiúknak. Nem olyan, mintha a húgom lenne. Ő a legjobb barátnőm. Valaki, aki több, mint barát, de kevesebb (sokkal), mint szerelem.

-Khm, Mr. és Mrs. Bieber, ti nem ültök le? próbálkozott tovább Ellen, de a fiúk csak röhögtek. Na jó, mi is. Ez azért poén volt.

-Törődj bele, Ellen, esélytelen!

-Egy hónapja nem látták egymást.. nekik ez sok(k). Remélhetőleg Biebs-nek nincs senkivel találkozója, mert az ma várhat rá.

-Ezt hogy érted, Chaz? –Ellen, ahogy tud, csap is le a pletykára. Az egyik legjobb a szakmában, ezt nem tagadom. –Talán tényleg igaz a Belieberek által terjesztett hír, miszerint Brooke lenyúlja tőlük Justint?

-Álljon meg a menet! –vág közbe Ry. –Nem elrabolja, oké? Mivel Jus jogilag jelenleg Pattie, Jeremy és Scooter tulajdona, így ez lehetetlen.

-Másrészt –folytatja Chaz, mielőtt bárki reagálhatna. -, nézz rájuk! Üvölt róluk, hogy szükségük van egymásra. Néha minket is leráznak. Ráadásul Brooke valamit nem tudott elmondani Jus-nak, mert lefoglalja a forgatás, úgyhogy skype-on sem elérhető. Tiszta depi a hugink!

-Öhm, ezt emészteni kell! –röhög Ellen. –De tényleg, csatlakozzatok, kérlek! Nem mintha a két srác nem lenne jó társaság, de szerintem ez a ti szátokból is magyarázandó!

Mondjuk.. Jogos. Ellen engem hívott vendégnek, és a tesóimmal dumál. Mivel esélyét sem látom, hogy Brooke leszenvedje magát rólam, így hála annak, hogy kisebb nálam –legalább ő- csak egyszerűen megemelem a derekánál, és elviszem a kanapéig. Egy pillanatig azon gondolkodom, hogy hová üljek. Van egy teljesen üres kanapé, egy fotel Ellen mellett, és egy szűkös hely a fiúk között. Csak egy pillanatba telik, hiszen Ry és Chaz széjjel húzodnak, és pedig behuppanok közéjük, pont úgy, hogy Brooke lába Chaz, míg a háta félig-meddig Ry mellkasán pihen. Mire elhelyezkedünk, Ellen felhúzott szemöldökkel, előredőlve bámul ránk.

-Szóval.. igaz lenne a „Bustin” páros?

Azonnal hárítanám, de Brooke megelőz, és válaszol.

-Tudod, nekem az „Austin” elnevezés jobban tetszik. Bár nem nagyon használom a középső nevemet. –kuncogja el a végét. Ha Ellen eddig csodálkozott (?), akkor most kistányérnyi szemmekkel mered ránk. Ennek két fő oka van. Gyanítom, az első az, hogy Tündérke megszólalt egy interjún- nem gyakran beszél. Sokszor, ha neki szól a kérdés, nem is érti tisztán, olyankor jön a sugdolózás. Most pedig nevetve (!) magától (?) csípőből (!!!) válaszolt: A másik ok pedig.. hát, maga a válasz.

-Tehát akkor tényleg egy pár vagytok?

-Mi? Ki mondott ilyet? veszi elő Brooke a Hollywood-vigyorát. Szerintem Chaz-nak leesett a szitu, mert lehajtott fejjel mered maga elé, a válla meg eléggé rázkódik.

Ellenben Ryan-nek még nem koppant a dolog. Elég furcsán méreget minket. Bár.... Brooke állítása-kijelentése, keresztezve azzal, hogy még mindig úgy 5 centire vagyunk egymástól, hozzáadva, hogy épp a haját puszilgatom. Nos, igen. Félreérthető.

-Én csak azt mondtam, hogy az „Austin” nekem jobban tetszik. Azt  egy szóval sem, hogy igaz. Annyira nem, hogy mondani akarok valamit ezzel kapcsolatban Justinnak.

-Oh, szabad tudni, hogy mit?

-Persze, szabad. –kuncog fel megint. Okay, elvesztettem a fonalat... –A fiúk már tudják is.

-Akkor elmondod?

-Nem.

-De azt..

-Mondtam, hogy szabad. –még mindig kuncog. És ficánkol az ölemben. Ha így folytatja, le fog esni. –Ellenben azt nem, hogy el is mondom.

Az interjún Ellen és Brooke még kölcsönösen húzták egymás idegeit, amin mi és a közönség is hihetetlenül röhögtünk. A fiúknak pedig igazuk lett, ugyanis egész álló nap nem mozdultunk el egymás egy méteres körzetéből.

A másnapi újságokban viszontláttuk a pletykákat, képeket, a net teli találgatásokkal, mindenhol az előző napi interjúnk virít, a Twitter ezerrel pörög, és az „Austin” világtrend lett. Ez van, ha találkozunk, meg parsze verseny. Ilyenkor úgy tizen (Brooke, Chaz, Ry, anyu, Scoo, Fredo, Mama Jan, Kenny és én) egyes-kettes csapatokba rendeződvegyűjtjük az idiótábbnál idiótább cikkeket, pletykákat, stb.Este lefekvés előtt mindenki megmutatja, mit talált. A nyertes –nyertesek- pedig bármit kérhetnek –persze amibe a felnőttek is belemennek.

Milyen régen játszottunk ilyet... Régen volt olyan alkalom, amikor összehoztak volna vele. Már egy ideje a bulvárlapokban is csak megemlítik egyszer-egyszer, de nincs rajta hírverés.

Sok minden változott. Én is... de... miért ne lehetne helyrehozni a dolgokat? Hogy megint legyen olyan, hogy „mi”, ne csak ő és én...