1. Fejezet

Salut! 
Igen-igen még élek :D 
Bocsánat, hogy eddig nem adtam életjelet, de az előző gépem behalt - néma egy percet neki... Jó ez is megvolt - és az újjat csak most kaptam meg - annak meg a CSEH(!!!) wordjével támadt szóváltásom... Nem is tudtam, hogy ennyi "csúnya" szót ismerek XD
A helysírási hibákért ezer bocs, de mint említettem a word felesküdött ellenem -.- 

A történetről
Feltűnik, egy nemhogy nem várt, de egyenesen "nem ide való" személy - akinek nagyon fontos szerepe lesz. Betekintünk kicsit Brooke életébe, valamint megismerjük legjobb barátait. És J... Upsz! Ezt nem szabad elmondani... :) De ígérem a történetből rájöttök majd. A szereplőgárda ne befolyásoljon senkit - akinek meg nem tetszik ajánlanám a lap jobb sarkában lévő X-et :) - ez egy 1D fanfic... egy KIS csavarral :)

I love u <3

Lily

1. fejezet

Kerek egy hónap eltelt azóta, hogy megtudtam a „nagy hírt”, de nem nagyon jutottam előre. A medálomat már elvittem ékszerészhez, hogy megtudjuk mi is van benne, de egyenlőre nem hívtak, egyéb nyomom csak a baleset ideje, valamint a születési dátumom volt. A balesetről nem találtam semmit, valószínűleg nem lett nagydobra verve. A dátummal nagyobb szerencsém volt, de arra is csak egy brit fiúbanda üdvöskéje jött ki.

 Áh, elrontottam az ugrást. Lehet, hogy a figurákra kéne figyelni? Na álljunk fel. Egy... Kettő… Három!

   - Áhh! – Basszus a bokám! Minimum meghúztam. Basszus ez rohadtul fáj!

   - Mivan jégtündér, elestél?

Az elég hangos kiabálásra pálya széléhez kapom a fejem. OMG! Hát ők mit keresnek itt? Nem LA valamelyik utcáján kéne ökörködniük?

   - Ryan!  Chaz! – Gyermeki lelkesedésemen elnevetik magukat, de máris siklanak felém. Mit sem törődve avval, hogy elvileg fáj a bokám, ahogy nyújtják a kezüket rögtön a nyakukba ugrok. Elérve ezzel, hogy az elé ingatag talajon hanyatt vágódjanak. – Mit kerestek itt?

   - Brooke, mi is szeretünk de…

   - … hideg a jég!

Nevetve állok fel róluk. Mire kapok egy-egy szúrós pillantást. Jól van na! Két hónapja nem láttam őket, mert LA homokos partjain sütették a hasukat, míg én edzettem. Tényleg, ők nem is tudnak arról, hogy örökbe fogadtak…

   - Mit kerestek itt?

   - Ha hiszed, ha nem… TÉGED! – Vigyorognak bele a képembe. Uh, ha ezt nem mondják, hülyén halok meg. Mindenki tudja, hogy ha nincs tanítás, őket nem lehet megtalálni a városban – sokszor az országban sem! – Anyud szólt, hogy megint itt lesz versenyed, úgyhogy az első géppel hazajöttük.

   - Sztárocskát meg csak úgy otthagytátok? – Meg sem lepődnek a szokásos megszólításon. Amióta ismerjük egymást így hívom a negyedik tagot. Pedig 9 éves korunkban még nem is volt jogos a becenév. – Nem szép dolog ugye tudjátok? Lecserélitek a szupersztárt rám.

   - Lecseréltük a szupersztárt a jégtündérre. – Bólogat Ryan. Felhúzom a szemöldököm, olyan „Na ezt most mért mondtad?” stílusban. A jégtündér megnevezést már megszoktam – 7év alatt muszáj volt. Chaz felé fordul, aki közben a gatyájáról tisztítja le a hódarát. – Haver, szerintem jól jártunk nem?

   - Alap tesó! – Chaz abbahagyta „hiperszuper”  gatyájának tisztogatását és végre ránk szentelte figyelmét – jó a fontossági sorrend mi? A gatyája, aztán meg a haverjai, végül is ez így van jól nem? – Különben is, elegem van a kamerákból!

Hát igen, van árnyoldala is annak, ha a szupersztárral lógnak. Mégpedig, hogy az egész világ tudja az összes mozdulatukat. Ennek egy jó oldala van, hogy akkor is tudom, hogy merre vannak, mit csinálnak, milyen színű alsó van rajtuk(!), ha nem ugyanabban az országban vagyunk, és nem veszik a fáradságot, hogy felhívjanak.

   - Mintha velem nem járna egy kamionra való firkász. – Emlékeztetem drága barátom. Úgy 4 éve nálam is megjelentek a fotósok– holott fele olyan híres nem vagyok, mint Hollywood üdvöskéi. Egyszerűen csak szeretem azt amit csinálok, és szerencsére jó is vagyok benne. – Múltkor is elkaptak, pedig csak zsepiért ugrottam le Mrs. Climp vegyesboltjába.

   - Hú, el tudom képzelni az öreglány arcát. – Röhög fel Ry. Hát jah, ő valahogy sosem volt jóban a „boszorkánnyal”. Nem is értem mért… - Már azt is utálja, ha a boltja 5 méteres körzetében telóval fotózunk, nem, hogy egy fél Hollywood-i stáb forgalmi dugót okoz az utcában.

   - Annyira azért nem volt gáz! – Bár a felvázolt helyzetet én is elképzeltem, de közel sem volt olyan rémes. Szép is lett volna. A nyanya még a rendőrséget is kihívta volna, csak mert a bolt szerepel egy-egy képen. – Igaz, hogy fél perc alatt kivágott az utcára, és közölte, hogy egy darabig ne is merjek visszamenni, de kaptam egy doboznyi sminket ingyen.

   - A boszitól? Ingyen? – Chaz szemei elérték a kistányér mértet. Jogos. Mrs. Climp akkor sem engedi, hogy elvid az árút, ha 10 centtel kevesebb van nálad, és 5 perccel később azt is behoznád. – Azt meg hogy a francba érted el?

   - Hát épp a dobozt néztem, mert a versenyre kellettek új sminkek, mikor megjelentek a fotósok, és nem volt időm visszatenni a polcra olyan gyorsan rángatott ki. Ja, és eközben végighallgattam a monológot, mi szerit „többedbe ne tegyem a lábamat az ő boltjába” és mikor mondtam, hogy nálam maradt az 50-es sminkkészlet, közölte, hogy vigyem csak, már megfertőztem a DNS-emmel.

   - És mi erről lemaradtunk? – Ezt a szenvedő hangsúlyt sem gyakran hallom a  fiúktól. Szerencsére mostanra kinőtték azt a bizonyos „mindenért nyafogok” korszakot. Chaz és én összenézünk, és elkezdünk röhögni. – Brooke ha már kiröhögsz, legalább ne rángass!

Upsz. Észre sem vettem, hogy eddig Ry tartott. Óvatosan ránehezedek a jobb lábamra, de ezzel a lendülettel esek is a jég felé.

   - Megvagy! – Kapnak még el a levegőben. Úgy tűnik még nem jött rendbe  a bokám. – Szerintem hagyjuk itt a pályát és nézessük meg a lábad.

   - Oké, csak segítsetek kimenni. – Több sem kell, máris Chaz karjaiban találom magam. Ezt a módszert általában erőfitogtatásra használják – ilyenkor végigrohangálják velem a lakást – de most van egy olyan megérzésem, hogy nem ez a cél. – Khm, nem pont így gondoltam. Elég lett volna, ha nem engedtek elesni.

   - Csöndben szenved! – Szó rám Ryan és egy felsőbbrendű mosollyal elsiklik mellettünk. Na, ez egészen addig tart, még el nem éri a jégpálya szélét és hasra nem esik a küszöbben. – Ááá! Ez fáj!

   - Csöndben szenved! – Vágjuk rá kórusban Chaz-el, mire kapunk egy „basszátok meg” pillantást. Most mi baja? Mi csak azt mondjuk amit ő szokott. – Siessünk, mindjárt jönnek a fiúk, és múltkor is végig stíröltek.

   - MELYIK VOLT? – Most ők játsszák a kórust. Ó, hogy az a… Elfelejtettem, hogy az ilyet nem szabad előttük emlegetni.

   - Semelyik! – Vágom rá csuklóból. Azt a pillantást, amit ezért a válaszért kaptam senkinek nem kívánom! – Menjünk inkább, eléggé fáj a lábam!

Erre kicsit észhez térnek és leraknak a legközelebbi padra. Szerencse, hogy nem kori ruhában jöttem, csak a hastáncos gatyámban meg egy hosszított feketepólóban. Viszont mivel magas sarkúban voltam, azzal akadt egy kis probléma. Mire a fiúk visszaértek a szekrényeiktől – mindhármunknak bérelt szekrénye van, abban tartjuk a korinkat, sapkákat, kesztyűket, sálakat, főleg így nyáron – én már a probléma megoldásán gondolkodtam.

   - Fiúk! Nem menne vissza valamelyikkőtök a tornacipőmért?

   - Hiába a boci szem, nem megyünk. – Csóválja a fejét Ry. Jogos, mert a fél csarnokot át kell mászni az öltözőkhöz, és akkor még fel is kell mászni az emeletre. De akkor, hogy a francba jutok én el a kocsiig? – Majd valamelyikünk kivisz, úgyhogy kapd csak fel a topánkád!

Épp visszavágnék – miszerint nehogy már ők cipeljenek – mikor megszólal Usher hangja. Ry előkapja telefonját és egy „mindjárt jövök” mozdulattal arrébb sétál pár métert. Basszus, ott már nem hallom.

   - Chaz, miről beszél? – Chaz, aki ebben a pillanatban ült le mellém Ry-t kezdi el nézni, és hegyezi a füleit. Abból, hogy arca néha megvonaglik, meg Ry ideges/dühös mozdulataiból arra merek következtetni, hogy nem túl szép a téma. Kezd nagyon idegesíteni, hogy nem hallok semmit, ráadásul szájról olvasni sem tudok, Ry hülye beállása miatt. – Chaz!

   - Nem lényeg! – Tereli gyorsan a témát. Tehát nem véletlen sem a beállás, sem pedig az a távolság amit Ry megtett egy telefonbeszélgetés érdekében. Ja, ha nem lényeg az amiről beszél, akkor én vagyok Harry Potter és épp az új Nimbusz 10 000-el repülök az Eiffel-torony fölött a cikeszt kergetve. – Táskád? Tudod, kelleni fog a személyid a kórházban.

- Itt van! – Mutatom fel azt a bizonyos darabot, amit még a 17. szülinapomra kaptam tőle és Ryan-től. Praktikus, és kényelmes is. Nem mellesleg pont olyan kékben pompázik, mint a kedvenc kori ruhám. – Nem baj, ha zenét hallgatok, amíg Ry végez? Ahogy elnézem nem lesz rövid beszélgetés.

   - Nem, de ne a Belive  albumot tedd be, mert akkor esélyünk sincs kiszedni a füledből a hangszórókat. – Milyen igaza van. Az alapelvem az, hogyha már elindítok egy albumot, akkor azt végig is hallgatom. Előkapom az IPhon4-emet és a zenékhez belépve a legaljára pörgetem a listát. A választás Flo Rida Whistle című számára esik. Pörgős, és vidám – pont erre van   most szükségem. Feltekerem max hangerőre és úgy élvezem a technika nyújtotta lehetőségeket. Annyira elmerültem Flo Rida hangjában – szinte láttam magam előtt a klipet – hogy először észre sem vettem, ahogy Chaz a vállamat kocogtatja.

   - Csajszi megyünk. – Jeleli gyorsan le. Mikor összebarátkoztunk, és elmondtam nekik, hogy halláskárosult vagyok rögtön kitalálták, hogy megtanulják a jelbeszédet – mind a hárman. Igaz, a mai napig járnak még órákra, de simán helytálnak egy siketekkel teli rendezvényen is. – Kapaszkodj, és szedd ki a füledből a…

   - Fülhallgatót! – Mutatom meg neki a helyes jelet. Néha még segítek nekik, de mint mondtam nagyon ügyesek. Kikapom a fülemből az említet tárgyakat és rámosolygok Chaz-ra. Ahogy az előbb kérte belekapaszkodok a nyakába, ő pedig mint egy tollpihét felkap. – Chaz, nem kell cipelni, nem vagyok én olyan könnyű!

   - Mennyi a versenysúlyod csajszi? 45 kg? – Úgy mondja mintha én tehetnék róla, hogy a korizáshoz ilyen piszkafának kell lenni. Sajnos igaza van, merthogy pontosan 47 kg a súlyom, ami valljuk be nem egészen egészséges egy 18 éves lány számára, de egyrészt az, hogy versenyszerűen műkorizom  megköveteli ezt, másrészt akármennyit is zabálok nem tudok egyszerűen hízni. – Különben meg elég időt töltünk mostanság a fiúkkal az edzőteremben. Tudod, a strandon nem árt a kockás has.

   - Jah, meg az sem árt, ha a címlapokon lévő fotóitokat használják a tini lányok matekfüzetnek… - Erre a megjegyzésre csak elneveti magát. Tipikus Chaz. Akik nem ismerik minimum annyi ideje mint mi, azok azt hihetik, hogy egy csajozós seggfej, holott ez csak a külső. Egyébként egy nagyon rendes srác, jó humorral, okos buksival, segítőkész, és a barátaiért még tűzbe is menne. A jó külső, na az már csak ráadás. – Ryan merre van?

   - Még telefonál, de mér untam magam, úgyhogy gondoltam addig is kijövünk a friss levegőre. – Mondom én, hogy figyelmes. Ahogy kiérünk az egyik pad felé vesszük az irányt, de a helyett, hogy lerakna velem az ölében ül le. Kérdő tekintettel fordulok felé. – Mivan? Így könnyebb lesz felállni.

Jogos. Visszadugom az egyik fülesem a másikat pedig Chaz felé nyújtom, aki – mily meglepő – gondolkodás nélkül elfogadja. Annyira egyezik a csapat zenei ízlése, hogy szinte a zenék sorrendje is ugyanaz a mobilokban. Lábával ütemesen kezdi „dobolni” Usher – OMG számát, míg én alig hallhatóan énekelni kezdem.

   - Még mindig nem értem, hogy mért nem jelentkezel valamelyik tehetségkutatóba. – Rázza értetlenül a fejét az alattam terpeszkedő személy. Mióta meghallottak énekelni ezzel nyúznak.

   - Mert a hallásom miatt nem szerződtetne senki. – Adom a megszokott választ, mire Chaz lemondóan sóhajt egyet alattam. Sajnos igaz. Utánanéztem, sőt meghallgatáson is voltam, de amikor kiderült, hogy gyenge a hallásom mindeni elfordult tőlem. Tehetek én róla, hogy nem hallom ha 5 méterrel arrébb sutyorognak? Ráadásul hallókészülékkel még ez sem lenne probléma, csakhogy utálom azt a szart. Zavar, mindig beleakad a kezem, és egyszerűen má a tudat is idegesít, hogy egy tárgyal akarnak kisegíteni, holott tökéletesen meg tudom oldani magamtól is. – Jöhetne már Ry, lassan idesülök. Nem szoktam hozzá, hogy ilyen meleg van.

   - Ekkora  a különbség Kanada és Alaszka között?

   - Aham. Alaszkában még nyár közepén sincs ilyen meleg, nemhogy így nyár elején. – Szeretem Alaszkát, hisz sok időt töltök ott. Vannak barátaim, olyanok is akik nem hallanak – velük különösen jól elvagyok -, de vannak olyanok is akik némák, nekik sokszor szoktam énekelni. De mégiscsak itt töltöttem – szó szerint! – a fél életemet! – Te hogyhogy nem sülsz meg?

   - Május óta LA-ban tespedtünk. – Rántja meg a vállát, miközben lába felvesz egy másik ütemet. Usher ft. Pitbul – DJ, ez sem egy rossz szám. – Ez ahhoz képest hűvös.

   - Május? Akkor még a suliban lett volna a helyetek nem? – Vonom kérdőre, mire3 pimaszul elvigyorodik. – Te is, meg Ry is nyáron töltitek csak a 18-at, úgyhogy azt sem mondhatod, hogy előrehozottat érettségit tettetek. 

   - Tudod Tündérkém, van egy haverunk, akinél eddig csöveztünk, és akit magán tanár néni tanít. – Oh, oké leesett. Így könnyű. – Ráadásul, mivel mindenből megvolt egész évben a négyes, a faterék el is engedtek.

   - Mehetünk? – Fut be Ry is. Telefonját a zsebébe csúsztatja és türelmetlenül néz ránk. Mégis hova a fenébe akar rohanni? Tudtommal nincs programunk a kórházon kívül… - Na, indulhatunk?

   - Mintha eddig ránk kellett volna várni… - Motyogom Chaz fülébe, elég bosszúsan. Ő a vállamba folytja a nevetést, miközben feláll velem. Elindulunk a kocsi felé. – Öhm, fiúk!

   - Igen? – Fordul felém Ry és néz le rám Chaz.

   - Én motorral jöttem! – Bökök az említett fekete csoda felé. A fiú álla a földet verdesi, miközben szemüket köztem és a motor között jártatják.

   - AZ a tiéd? – Tér magához elsőként Ryan.

   - Aham, Alaszkában kaptam a legutóbbi verseny után, és magammal hoztam.

   - Hallod Ryan vagy húsz percig csorgó nyállal nézte mikor megjöttünk, és mivel a te Rang Rover-ed nem láttuk gondoltuk anyudék hoztak el. – Magyarázza Chaz, miközben Ry közelről is „isteníti” szerzeményem. – De arra álmomban sem gondoltam volna, hogy pont a tiéd Tündérke.

   - Chaz, mond, hogy most nem képzeltél el feszülős bőrruciban a motoron!

   - Késő bánat! – Perverz állat…

   - Brooke lécci, lécci, lécciiiiiiii! Ugrándozik előtt(em)ünk Ryan. Komolyan mondom, mint valami 5 éves kissrác akit az anyukája nem enged el a játékboltba… Ha legalább tudnám, hogy mit szeretne…

   - Mi lécci?

   - Hagy vezesseeem! – Ó, azok az őzikeszemek… Nem mintha nem adnám neki oda – hisz mindkét srácnak van jogsija motorra és autóra is – sőt motorjuk is van, de autója csak Chaz-nek - , de őt ismerve rögtön kipróbálná, hogy mennyit bír a „kicsike” , és nem szeretném, ha mentővel kellene bemennem a kórházba, ahová azért indulunk, hogy megnézessük a bokámat, de úgy érünk oda, hogy Ry megy is a műtőbe. Ilyen szempontból jobban megbízom Chaz-ben.

   - De Ry, tudod, hogy jobban szeretem, ha te vezeted a Hammert. – Ez persze nem igaz. Chaz SOKKAL biztonságosabban vezet, de közös megegyezés alapján ezt Ryan-nek nem mondtunk e eddig. Bántaná az egóját. És tényleg biztonságosabban vezet egy négy kerekű járművet mint kétkerekűt – ez alól a BMX kivétel. – Chaz majd jön a motorral. Igaz?

    - Ühüm. – Vigyorog rám az említett és közben kacsint egyet.

Ryan kinyitja előttem a Hammer ajtaját és amíg Chaz segít beülni, ő hátradobja a cuccom. Chaz kezébe nyomom a motor kulcsát és egy „megbízom benned, de figyellek” pillantást. Ryan bevágódik mellém, benyomja a légkondit – egyúttal a rádiót is – és sebességbe rakja az autót.

   - És, mi történt veled amíg nem voltunk itthon?

   - Hát, sok minden, de majd otthon mesélek. – Vágom rá gyorsan. Ha már elmondom, akkor úgy, hogy mindketten ott legyenek és ne kelljen ismételnem magam. – Amint hazaértem elmondom.

Bólogat, aztán az útra szegezi tekintetét. Nincs messze a kórház, ha kicsi a forgalom, 10-15 perc. Gondolataimba mélyedve figyelem a nyüzsgő várost. Megállunk egy piros lámpánál, várjuk, hogy váltson, közben a kisgyerekeket figyelem a játszótéren. Olyan aranyosak, ahogy homokoznak, lökik egymást a hintában. Ryan bökdösésére kapom fel a fejem.

   - Carly szól a zsebedből. – Előhalászom a telóm, és tényleg, a Beautyful szól a készülékből.

   - Igen?

   - Brooke Kendall? Mary Ashton vagyok, a Hope’s ékszerészetből hívom.

   - Igen én vagyok. Van valami hír a medálommal kapcsolatban?

   - Igen, sikerült kinyitnunk. Mikor tudna érte jönni?

   - Ma semmiképp nem tudok bemenni, de holnap ráérek.

   - Rendben. Akkor várjuk holnap. Visszhall

   - Visszhall!

    - Kimondta, hogy ráérsz holnap? – Mivan? Oké, hogy hallgatózik – egy légtérben nem nehéz… - de hogy mért von kérdőre? Na arra én is szeretném tudni a választ. – Szerinted mi minek vagyunk itthon nyáron? Elmondom, nem azért, hogy a faterékkal lógjunk.

   - Ry, nyugi! – Ez most egyszerre volt hízelgő és pofátlan. Jó, miattam jöttek, ezt már világosan elmondták, és igen, miattam hagyták ott Szupersztárt, meg a „ragyogást”, de szerintem ez nem azt jelenti, hogy nem foglalkozhatok rajtuk kívül mással – példának ott van az edzés. Versenyem lesz, miattuk nem hanyagolhatom el a felkészülést! – Először is, attól még, hogy itthon vagyunk hárman(…) nem sajátíthattok ki. Másodszor csak az ékszerészetből hívtak, mert megcsinálták a medálom és, hogy mikor megyek be érte.

   - Jah! – OMG! Ry elpirult! Ezt sem gyakran látni tőle. Bűnbánó őzike szemeivel néz rám. Ilyenkor olyan cukiiii! Nem csodálom, hogy senki nem tud ellenállni neki huzamosabb ideig. Sajnos. – Bocs, csak olyan régen láttunk. Már hiányoztál Jégtündér!

   - Ti is nekem! – Olyan meghitt pillanatra sikeredett, ahogy Chaz(!) kocsijában, a lámpánál állva ölelkezünk. Olyan fél percig élvezhettük is, aztán belerondított egy hangos duda szó. Jah, hogy közben váltott a lámpa? Jó tudni... :D – Edzéseken kívül a tiétek vagyok. És a verseny után is, enyém az egész nyár!

   - Szavadon foglak! – Fenyeget be mosolyogva, miközben bekanyarodik a kórház utcájába. – Várj, azt mondtad, hogy a nyár hátralevő részében ráérsz? Akkor jössz velünk LA-be!

   - Oké! – Nem kell sokat gondolkodnom, hogy megyek e. Olyan rég jártam arra. Ráadásul Ő is hiányzik… Abban a pillanatban, hogy leparkolunk lefékez mellettünk Chaz egy sérülésmentes motoron – Mázlija van! – Hozod a táskám?

   - Persze.

Amíg ő kihalássza az említett tárgyat Chaz megkerüli az autóját – menet közben jól láthatóan szemügyre veszi,megúszta e sértetlenül a komoly 10 perces utat. – és kinyitja nekem az ajtót.

   - Kapaszkodj! – Épp szólnék közbe, hogy nem kell cipelni, mikor lendületből kikap a kocsiból, de úgy, hogy majdnem hanyatt vágom magam. Csúnyán nézek Chaz-re, de közben belekapaszkodok a nyakába, mire ő csak vállat von. – Én szóltam, hogy kapaszkodj.

   - Itt van a táskád. – Lép mögénk Ry. Olyan jó, hogy itt vannak, olyanok, mintha a tesóim lennének, ráadásul mindenben mellettem állnak, és a versenyeim 90%-én ott vannak. Régen mind a hárman drukkoltak, ők voltak a kabaláim, manapság sajnos csak ők ketten tudnak kijönni. – Ki menjen be…

Kérdését megint csak Usher barátunk – lassan inkább ellenségünk – hangja zavarja meg. Előhalássza az IPhon4-est és bosszankodva nézi a kijelzőt.

   - Megint ő? – Kíváncsiskodik Chaz, mire Ry csak bosszúsan bólint. – Akkor úgy tűnik én megyek be veled tündérke. Ryan megint órákig fog dumálni.

***

Körülbelül két percig kellett várnunk a papírjaim leadása után, mivel „protekciós” vagyok – ugyanis, mint kiderült a főorvos nagy rajongóm.

   - Jó napot! – Köszönünk kórusban. A doki arcára kiül egy pillanatra a döbbenet, mikor meglátja Chaz-t, de nem firtatta. A vizsgáló aszta felé int, ahová Chaz készségesen le is rak, de fél métert sem távolodik el.

   - Nos, mi a panasz? – A doki, olyan 35 körül lehet. Koromfekete haj, sötétbarna szem. Szimpi a pasas.

   - Edzés közben elestem, utána nem tudtam ráállni a jobb lábamra. – Kezdem tárgyilagosan sorolni. – A fiúk hoztak ide, mert mint mondtam, nem tudok ráállni. Ennyi.

   - Mozgatni tudja?

   - Igen.

   - Rendben. – Tapogatja meg az enyhén bedagadt bokám. Baszki doki, lehetne óvatosabb is, tudja ha az embernek fáj a lába nem arra vágyik, hogy nyomogassák! –  Úgy látom csak meghúzta. Sportkrémmel kend be, ha lehet magas szárú tornacipőben menj, ne ilyen csótányropogtatóban.

   - Oké, doki. – Mosolygok rá, ő meg rám. Ahhoz képest, hogy szétszadizta a lábam jó fej. – Remélem látom majd a versenyen.

   - Mindenképpen. – Bólogat úgy, mintha ez természetes lenne. – Sőt a fiam is kint lesz a pályát. Esetleg, majd kaphatna egy autogramot? A barátnője imád téged, csak sajnos pont nem lesz a városban.

   - A díjkiosztó után keressenek meg, és akkor megbeszéljük.

   - Köszönöm!

Még gyorsan befáslizza a lábam, és figyelmezteti Chaz-t, hogy nehogy el merjen ejteni, mert akkor, hogy nyerem meg a versenyt! Végülis nem én vagyok a lényeg, hanem az a flancos tiara…

   - Chaz, lécci, had próbáljak meg sétálni egy kicsit. – Szerencsére a kiskutya szemeknek nem tud ellenállni, úgyhogy ezzel sincs gond. Immár másfél lábon botladozva, erősen Chaz vállába, karjába, és egyéb kapaszkodóul szolgáló testrészeibe csimpaszkodva hagyom el a kórtermet. Odakint az ajtó előtt Ry idegesen toporog. Mikor meghallja lépteinket felkapja a fejét. Szemei megkönnyebbülten csillannak, mikor meglátja, hogy félig-meddig a saját lábamon mászok ki.

   - Tündérke te még élsz?? – Anyám már hiányzott ez a stílus. – Mit mondott a doki?

   - Nem edzhetek pár napig, és autogramot kell adnom a fia barátnőjének. – Villantok rá egy Hollywood-i mosolyt. Láthatóan megkönnyebbül. – Viszont kéne egy magas szárú tornacipő, hogy lábra tudjak állni. Gyanítom nem cserél egyikőtök sem cipőt velem.

   - Abból nem eszel! – Vágják rá. Igen, nekik a Supra olyan mint valami isten… Az, hogy hozzáérjek, vagy csak ránézzek, ne adj isten gondoljak rá… Na az lehetetlen! Különben is vagy hat számmal nagyobb a lábuk mint nekem…. – Amúgy már intézkedtem.

    - Mi Ry? – Kérdezem, de félbeszakít a telefonom rohadthangos csöngése. Az embereket gyakran idegesíti, hogy meg lehet süketülni a csengőhangomtól, de muszáj, hogy meghalljam a telóm akkor is, ha messzebb van. Előkapom az IPhone4-est, a miben  a hátlapját szeretem a legjobban. „Szupersztár <3” ez a név villog a kijelzőn. – Ennek még eszébe jutok?

Chaz és Ry a vállam felett átkukucskálva lesik meg a képernyőt.

   - Mikor ott voltunk sokat kérdezősködött felőled. – Árulja be haverunkat Chaz, mellette Ry hevesen bólogat. Olyan szinten próbálnak meggyőzni, hogy az már kezd gyanússá válni… Most nézem, Ry tisztára úgy bólogat, mint az autókban azok a cuki kutyusok. – Mikor mi hívtunk akkor is állandóan ott mászkált a közelünkben, hogy hallja a hangod.

   - Jah, de a telefont akkor sem emelte fel, mikor én hívtam, akkor meg nem volt elérhető. – Chaz a száját húzva -tudja, hogy nekem van igazam- vonogatja a vállát, Ry meg azt motyogja, hogy „elfoglalt”. Tényleg? Basszus, ha nem mondják itt szúrom tökön magam! Növesztek gyorsan, aztán leszúrom! Senki ne értse félre, imádom a mi kis szupersztárunkat, beszélgetni is szoktam vele – meg a fiúkon keresztül informálódok – de a két hülyével – ezt is csak szeretetből mondom! – ellentétben, mi elfoglaltak vagyunk. Neki ott van a sztárok élete, nekem meg a korizóké. – Nah mindegy, felveszem.

    - Szia!
    - Szia! – Jön a félreismerhetetlen hang kitudja hány ezer méterről. – Azt hittem már fel sem veszed!

    - Nem te vagyok! – Erre a mondatra Ry vállon bokszol. Én meg csúnyán nézek rá! – Áú! Ryan szadista!

Ez meg kiröhög telefonon keresztül! Hová fajul a világ, ha már ő is kinevet?

   - Mond meg neki, hogy ejnye-bejnye! – Mondja, még mindig a röhögéstől fulladozva.

   - Ry ejnye-bejnye! – Most már én is röhögök. Mellettük próbáljon az ember szomorú lenni… nem fog sikerülni! Ry sértett arccal, bedurcizva elfordult. Így járt! – Nos, Szupersztár, ki kényszerített, hogy felhívj?

   - Köszi Tündérke, én is szeretlek. – Ez is mindjárt megsértődik… Komolyan mi van ma a fiúkkal? Mindjárt megkérdezem Chaz-t, hogy nem szeretne-e ő is levágni egy kissebfajta hisztit… - Amúgy senki, magamtól hívtalak, ha már elcsábítottad tőlem a fiúkat.

   - Öhm, még egyik újságban sem olvastam, hogy vonzódsz a legjobb haverjaidhoz. Jólesik, hogy TE mondod el. – A két fiú egy másodperc alatt engem kezd fürkészni. Mi van fiúkák, csak nem megijedtetek?

   - MIVAN? – B*szki a fülem! Szerintem elképzelte, hogy Ő meg valamelyik fiú… khm… szóval értitek.

    - Hát te mondtad, hogy elcsábítottam őket TŐLED…Na, érted! – Úgy tűnhet, hogy mentegetőzök, de ez nagyon nem így van! Csak valahogy vissza kell fognom a nevethetnékem. – Na de mért is hívtál?

   - Jah, csak érdeklődök, hogy mi van veled. – Vált át hipeszuper sebességgel gyötrődő barátról, aggódó báty szintre. Annyira szeretem a fiúkban, hogy akármikkor el tudnak ökörködni AKÁRMIN, de ha velem van baj, vagy kérek valamit rögtön ugranak. Annyira aranyosak olyankor! – Ugye minden rendben és a srácok vigyáznak rád?

   - Persze, minden oké! – Válaszoltam reflexből. Ha azt mondom, hogy baj van, képes felülni egy kippforgatás kellős közepéről ellógva egy repülőre, amit menet közben stoppolt le. Tőle simánk kitelik! – Voltunk korizni, dumáltunk, most meg megyünk majd forró csokizni.

   - Oh, szóval nincs semmi? – Kérdez vissza, és szinte látom az arcán az önelégült „tudomhogyhazudsz” vigyorát – vagy inkább vicsorát!!! Banyek, rájött, hogy hazudok! – Akkor mért ülsz a kórház folyosóját, 10 méterrel előttem?

WTF???? Lendületből fordultam meg a kényelmetlen műanyag széken. A folyosón, tényleg olyan 10 méterrel arrébb egy srác alakja bontakozott ki a tömegből. Barna belőtt haj, jobb fülben fülbevaló, fekete napszemüveg, egy lógós arany színű nyaklánc fekete V kivágású póló, fekete csőfarmer és arany színű Supra!

   - Justiiiin! – Ahogy felismerem már rohannék oda, de ahogy ráállok a jobb lábamra vissza is zuhanok a kényelmetlen műanyag székekre. Jus – látva bénázásom –másodperceken belül előttem guggolt – nem vagyok valami magas, de azt én is megmondhatom, hogy Jus nőtt! Ahogy stabilan megáll előttem én máris a nyakában lógok. – Mi a francot keresel te itt?!

   - Öhm, asszem téged. – Dob meg egy csibészes fél mosollyal. Emiatt a mosoly miatt terjed futótűzként a Bieber láz... A mellettünk elhaladó nővérek, orvosok meg betegek elé furcsán méregetnek minket -   egy 18 éves, bekötözött lábú lány, egy szintén 18 éves guggoló tini sztár nyakában csüng. Nem, még mindig nem értem, hogy mért bámulnak meg…

   - Khm, tubicáim, ezt nem itt kéne! – Ry, hogy rohadnál meg, mért kell elrontani egy ilyen szép pillanatot? Mikor szétválunk, Ry mind HÁRMUNKTÓL – igen, Chazy is egyetértett velünk!! -  olyan gyönyörű gyilkos pillantást kapott, hogy a helyében minimum köddé váltam volna. Minimum. Védekezőn maga elé emelve a kezét hátrál tőlünk, holott tudja, hogy nem bántanánk – közterületen vagyunk!

   - Fiúk, inkább menjünk! – Valahogy nem szeretem, ha balhé van a bandán belül gubanc van – az ilyen eseteket külön estéken rendezzük. Olyankor törünk-zúzunk a „balhészobában” – így inkább én is napolom a dühöm. Amúgy is… éhes vagyok! – A szüleim nincsenek otthon, úgyhogy nálam alszotok!

Bólintva veszik csak tudomásul. Megszokták. Ugyanis NAGYON nem szeretek egyedül aludni, így ha anyuék nincsenek otthon, valamelyik – vagy épp mindegyik – fiú nálunk csövezik.  Már csak egy bökkenő van. Nekem még ki kell mennem innen, és beszállni valamelyik fiú kocsijába.

   - Gyere tündérke, kicipellek! – Chaz már nyúl felém, de Jus arrébb löki  a kezét. Mi a franc van?! Kérdőn fordulunk az említett felé, mire az mosolyogva meglóbál a szemem előtt egy pár lila Suprát. Ami nem az enyém!

   - Én mondta, hogy intézkedtem! – Okoskodja be magát a képbe Ry. Önelégült vigyora lassan túlnövi az arcát. Mondtam, már, hogy csöppnyit egoisták a fiúim? Nem? Akkor most mondom. Vállat vonva elkapom az előttem lóbált cipőt – feljegyzés magamnak: Otthon kifizetni Szupersztárnak! Vagy Ry-al kifizettetni- ha már ő „intézkedett”! – és magamra ügyeskedem, amiben a kötés nem nagyon segít. – Illik megköszönni!

   - Ry, kuss! – szól rá, még előttem Jus.  De mért? Igazából semmi nincs abban amit Ry mondott. Csak a szokásos hülyeség. Akkor meg mi a baja? A szemeiben harag van, a tartása merev, kezei ökölbe szorulva. Chaz mit sem törődve a két fiúval segít felkászálódni a székből, és mit sem törődve ellenkezésemmel – ami nem volt túl intenzív – elindul velem a kijárat felé. Menet közben lekever egy-egy nyaklevest a fiúknak, némi nyugtatásként.

   - Majd otthon elintézzük, addig nyugi van!

***

   - Végre itthon!

Ez sem én voltam! Komolyan mondom, a fiúk lassan jobban otthon érzik magukat nálunk mint én.

   - Öt perc és jövök fiúk, addig ha lehet ne szedjétek szét a lakást! – A fiúk szétterülve fekszenek a kanapén – csak azt tudnám, hogy mitől fáradtak el ennyire! – így csak bólogatást kapok válaszol. Végre egy kis nyugi. Félreértés ne essék, imádom őket, sőt!! De most egy dózisban sok volt. Néha – elég gyakran! – rossz nézni, egy rossz szó miatt képesek egymásnak ugrani, persze csak „buliból”, de mentünk már a hülyeségeik miatt eleget a kórházba. Baszki! Egy másodperc kell, hogy lesen a szitu. Szó szerint rohanok le a lépcsőn a fájó lábammal – remélem érezhető a szarkazmus! Pont időben érek le, hogy lásam Jus és Ry már mozdulnak egymás felé, Chaz pedig ugrik közéjük. – És egymást sem szedik szét!

   - Ezt meg honnan??

   - Maradjon az én titkom! – Kacsintok rájuk. Chaz csak mosolyogva int felfelé amolyan „húzás fürdeni” stílusban. Furcsa, általában ő az, akivel baj van – mármint ő a leghülyébb -, most mégis a másik kettő miatt aggódok.

   - Hé, Ang, várj meg! –Egyedül Jus szólít… hatott így. De mikor nem vette nekem fel a telefont, nem beszélt velem, konkrétan le se szart... Na, pontosan azóta veszítette el ezt a jogot. Utálnom kéne.. sőt gyűlölni azért aki lett… Vagyis inkább azért, mert úgy lett az aki, hogy engem szinte kizár5t az életéből. Igen, pontosan ezért KELENE utálnom… De… egyszerűen nem megy. Nem tudom azzal a tudattal utálni, hogy MOST itt van, velem, velünk van és törődik velem... Áh, nem tudom! Miközben elmélkedtem – jó, hogy a lépcsőről nem borultam le… - Jus utolért. Na mit szeretne, pont akkor mikor rén fürdeni készülök? – Mehetek veled?

   - Felőlem.

Már rég megszoktam, hogy a fiúk „bepofátlankodnak” a magánszférámba – 9 év alatt megszokható – ráadásul, mikor eltörtem a kezem, még a wc-re is kikísérek – Ismétlem a KEZEM tört el!! – nehogy valami bajom legyen. Az alatt a 6 hét alatt öregedtem vagy 10 évet és nyolc napon túl gyógyuló agyfaszt kaptam!

   - Szép a szobád!
   - Ne gyűrd össze az ágyneműm, és még mindig olyan, mint amilyen volt. Max pár új kép, vagy poszter került ki. – Szólok ki félig-meddig a szekrényből kilógva. Pont ilyenkor nem találom a pizsim??? Pedig ma Hello Kittyset akartam felvenni! Nyafizni fogok! Oké, azt azért nem, de na! Akkor viszont maradunk a „szokásosnál”.

   - Tíz perc és itt vagyok, hajat nem mosok! – Ezzel a végszóval hagytam a szobámban Just. A hajamat felgumiztam – ideje lenne megint befesteni, már csúnya a lenövés -, a színezett kontaktlencsémet pedig a tartójába raktam, pont a hallókészülék mellé – félreértés ne essék, nem vagyok szemüveges, csak mivel a családban mindenkinek kék a szeme nekem meg zöld, kiharcoltam, hogy akkor legalább így leessen nekem is ugyanolyan szemszínem. A hallókészülék meg sajnos kell ha hivatalos ügyeket intézek. A hajam egy mozdulattal a fejem tetejére fogom, és a hajgumi mellet egy csattal is rögzítem, hogy ne legyen nedves. Pizsimet a kisszekrénye rakom és a vizet megengedve vetkőzni kezdek. Jé, nincs kint a tusfürdőm. Biztos elfogyott. Akkor viszont a szekrény tetején kell még lennie. Áh, baszkiii! Az magasan van! Megoldjuk! Lábujjhegyre éééésss…

   - Csini a francia bugyid!

   - Baszki Justin!!!