Salut! Itt Lily jelentkezik! Igen, megint egy új blog, és igen, megint egy olyan ígéret, miszerint fogalmam sincs, hogy mikor lesznek részek. Függ attól, hogy mi van a suliban, itthon, sőt attól is nagyon sokban, hogy van e ihletem az íráshoz. Úgyhogy nem ígérem, hogy mikor hozok folytatást.
A blogról: Mint oly sokan – főleg barátnőim/nővéreim/ismerőseim én is belevágtam a fejszém egy 1D blogba. Hogy milyen lesz, arról még fogalmam sincs, bár az alaptörténet megvan hozzá. A történet NAGYON SOKSZÓR el fog térni a valóságtól, hiszen – bár Directioner vagyok – nem követem olyan szinten a fiúkat, hogy tudjak minden turnéállomásról, vagy éppen arról, hogy 2012. x. x.-én éppen hol voltak, vagy mit csináltak. Természetesen fontosabb dolgoknak utána fogok nézni, de mivel az én történetem, olyanra írom amilyenre én szeretném.
A fejezetről: Valószínűleg úgy fog tűnni, hogy semmit nem tudunk meg, sőt talán a kérdőjelek fogják jellemezni, holott több rejlik a sorok között, mint azt gondolnánk. Remélem tetszeni fog J
I Love you!
Lily
Prológus
- Kicsim, valamit mondanunk kell!
- Hallgatlak apu! – Mosolygok vidáman. Hogy ne lennék boldog, hisz most értünk haza, Kanadába. Igaz, hogy csak nyárra jöttünk, de akkor is, itthon vagyunk!
- Üljünk inkább le. – Intenek a kanapé felé. Baj van? Olyan aggodalmas az arcuk. Félnek valamitől? Levágódok melléjük a krémszínű kanapéra. – Kicsim, mivel úgy gondoltuk, hogy jogod van megtudni, és elég érett vagy már, ezért el szeretnénk mondani, hogy…
- Örökbe fogadtunk!
Hogy mi van??? Ez… ez nem lehet igaz!
- Mond, hogy ez nem igaz! Mond, hogy csak viccelsz! – Hangom remeg, hallani, hogy a sírás határán állok.
Együttérző tekintetük arról árulkodik, hogy minden igaz, amit mondtak. De… ha ez mind igaz, akkor ez nem is az én életem… Nem az én családom… Ez nem az, amire születtem!
- Most felmegyek…
Meg sem várva reakciójukat felrohanok az emeletre. Nem akartam előttük elbőgni magam, nem akartam előttük hisztizni. Valahogy mindig éreztem, hogy nem vagyok közéjük való, hogy én vagyok a családban a feketebárány. Főleg mióta volt egy balesetem és amnéziás lettem. Az évek alatt jöttek vissza emlékek, de semmi lényeges, alig emlékszem a gyerekkoromra. Azóta így élek az emlékeimtől megfosztva, jó nagy adag hiányérzettel. Valami, vagy valaki NAGYON fontos eltűnt az emlékeimből, pedig ott lenne a helye.
Mire ezt „átgondoltam” a párnám teljesen átázott a könnyeimtől.
Kopogásra kapom fel a fejem.
- Szabad!
„Anyu” lép be a szobámba. Valamit mond, de nem jut el idáig. Megrázom a fejem, jelezve, hogy nem értettem amit mondott. Úgy világosodik meg, mintha villanykörte gyúlt volna a fejében.
- Brooke jól vagy? – Jeleli le.
Ja, igen! Ezt még nem is említettem. Mikor a baleset után magamhoz tértem semmi emlékem nem volt az előző 9 évről. Így az is meglepetésként ért, hogy tökéletesen beszélem a jelbeszédet, meg az is, hogy születésemtől kezdve rossz a hallásom. Nem vagyok siket, sem nagyot halló, csak rosszabbul hallok mint az átlag emberek. Sajnos túl gyakran jön jól a jelbeszéd.
- Foglyuk rá. – Megpaskolom magam mellett az ágyam. Jó, igaz, hogy „hazudtak” nekem, de csak jót akartak. Mindig úgy neveltek, hogy jó ember legyek, hogy elérjem az álmaim. Semmiben nem szenvedtem hiányt, főleg nem szeretetben. – Nem haragszom rátok, sőt, köszönöm, hogy felneveltetek!
Sírva borulok a nyakába. Percekig meg sem bírok szólalni, de azt a szeretetet amit érzek, nem is lehetne szavakkal kifejezni.
- Anyu… - Felnéz rám. Biztos, hogy ezt akarom? – Mesélj kérlek…Arról, hogy…hogy mi történt.
- Biztos? – Hatalmas mogyoróbarna szemeiben féltés csillog. Nem, nem biztos, de tudni szeretném, hogy milyen körülmények között kerültem hozzájuk. Bólintok. – 2003 nyarán én és apád a Dover- fehér sziklákat mentünk megnézni…
… nem volt idény, így mindketten ráértünk. Eredetileg egy hétre utaztunk oda. Megnéztük a sziklákat, fürödtünk a tengerben. Minden jól ment, egészen addig, amíg Scarlett – aki akkoriban még munkatársként szuperált - fel nem hívott, hogy az egyik közeli kórházba behoztak egy kislányt eszméletlen állapotban, és, hogy mikor magához tért pár percre jelbeszédet használt. Scar azt mondta, a kórház jeltolmácsa éppen nyaral és őket hívták, hogy küldjenek valakit, mivel én a közelben voltam Scar rám gondolt. Nem gondolkoztunk sokat, apáddal rögtön a kórházba rohantunk. A gyerekosztály főorvosa azt mondta, a tengerparton találták meg a lányt, kiszáradva, átfagyva, egy elég súlyos sebbel a homlokán. Mikor felébred, mindig jelel, és csak azt mondogatja, hogy Edy. Mikor beléptünk a kórterembe, egy gyönyörű kislányt láttunk meg. A haja göndör, barna fürtökben terült szét a feje körül, hófehér bőrével szinte beleolvadt a kórházi környezetbe. Abban a pillanatban mindketten beleszerettünk a lányba. Onnantól kezdve egy hétig minden nappalt és éjjelt az ágya mellett töltöttem. Kerek egy hét kellett míg magához tért. Éjfél volt, de nem tudtam aludni. Azon gondolkoztam, mért nem kereste még senki a kislányt, hiszen több mint két hete bent van. Az orvosok már arról beszéltek, hogy árvaházba kerül a kislány, ha nem tudunk meg róla mihamarabb valamit. Ezzel csak az volt a probléma, hogy egy halláskárosult kislányt nem sokan fogadnának örökbe, az árvaházak pedig a különleges igényekkel rendelkező gyerekeket nem sokáig tudják befogatni – hamar nevelőotthonokba adják őket. Ekkor vetődött fel bennünk először, hogy örökbe fogadjuk, hiszen az anyagi háttér megvolt hozzá, én jeltolmácsként dolgoztam, apád már akkor edzősködött, ráadásul helyünk és időnk is volt egy gyerek számára. A különleges igényeket is eltudtuk volna látni, és a beszéddel, tanítással sem lett volna probléma, sőt olyan közösségbe is jártunk, ahol sok a siket, vagy halláskárosult felnőtt és gyerek. Mikor ezt az orvosok meghallották rögtön felvidultak, már csak arra vártak, hogy felébredjen, és megtudjunk róla valamit. Mint mondtam, éjfél volt mikor felébredt. Mocorogni kezdett az ágyában, láthatóan zavarták a belőle kilógó csövek. Kinyitotta a szemeit, először láthattam azokat a gyönyörű smaragdként csillogó íriszeket. Zavartan tekintett körbe, láthatólag azt sem tudta, hogy hol van.
- Szia! – Köszöntem neki, természetesen jelekkel. Arcára hatalmas mosoly szökött, mikor megértette, hogy mit „mondok”
- Szia! – Ismételte le előző mozdulatomat. Még mindig zavarban volt, de láthatóan megkönnyebbült egy kicsit. – Te ki vagy?
- Stella Kendall, de szólíts csak Stella-nak. – Válaszoltam gyorsan. Nagyon aranyos volt, kíváncsi szemekkel figyelte minden mozdulatom. – Téged, hogy hívnak?
Sokáig gondolkodott a válaszon, majd körülbelül két perc elteltével már mozdítja a kezét a meglelő jelhez, de a mozdulat közepén megáll. Várakozva néztem rá, és egy bíztató mosolyt küldtem felé, hogy folytassa.
- A nevem Brooke Angel…
- ÉN? Én voltam? – Szakítom félbe anyu meséjét. De hát én nem is emlékszem erre. Lehet, hogy csak kitalálta?
- Igen, te voltál, de ha nem szakítanál félbe még folytatná is. – Mosolyog. Szinte látom, ahogy lejátszódik a fejében a történet. – Szóval…
... – A nevem Brooke Angel…- Annyira ledöbbentem, mikor meghallottam a hangod, hogy pislogni sem tudtam. Gyönyörű volt, bár kissé érdes és rekedt, hiszen két hétig meg sem szólaltál. Ledöbbentem, holott az orvosok mondták, hogy mikor nem jeleltél, azt hajtogattad, hogy Edy, így tudták, hogy beszélsz, sőt azt is, hogy valamilyen szinten hallasz is. – A vezetéknevemre nem emlékszem…
Mikor ezt kimondtad elkezdtél sírni. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit csináljak, ösztönösen magamhoz szorítottalak.
- Semmi baj kicsim, majd eszedbe jut. – Vigasztaltalak. Szipogtál még párat, de a sírást abbahagytad. Bizalommal néztél rám, mintha én lennék az egyetlen, akinek hiszel ezen a világon, de ez érthető volt, mivel mást nem is nagyon ismertél. – Valamire emlékszel esetleg? Hogy mikor születtél, vagy, hogy ki tanította a jelbeszédet?
Nemlegesen megrázod a fejed.
- Csak egy névre, és egy arcra. De az arc homályos. Talán egy fiúé. – Mondod még mindig kicsit szipogva. De ez is haladás. A második kérdésem válaszán gondolkodsz., én addig benyomom a nővérhívó gombját. – Arra, hogy kitől tanultam a jelbeszédet nem emlékszem, csak azt tudom, hogy olyan, mintha rendesen beszélnék. Azt sem tudom, hogy mért tanultam.
Miközben beszélsz megjelenik az orvos és a nővér az ajtóban. Csodálkozva néznek rád, hogy felébredtél és beszélsz.
- Látom felébredtél! – Köszönt be az ajtóban álló Dr. Lansky, de te észre sem veszed, csak tovább gondolkodsz valamin.
- Brooke, a doktorúr szólt! – Ébresztelek fel elmélkedésedből. Zavartan rám, majd az ajtóban álló párosra tekint.
- Bocsánat, nem figyeltem, megismételné? – Kérdezel vissza fülig pirulva.
- Semmi baj, csak azt mondtam, hogy látom felébredtél. – Ismétli meg magát Dr. Lansky, mire te tanácstalanul fordulsz felém. A kezeddel közelebb hívsz magadhoz, és a fülembe suttogsz.
- Stella, mit mondott a bácsi? – Ahogy kimondod, rögtön rájövök, az előbbi kérdésem válaszára. Alig 5 méterrel arrébb állt doktorúr, de nem beszélt túl hangosan, de TE mégsem hallottad. Hát ezért szükséges a jelbeszéd.
- Csak annyit mondott, hogy örül, hogy felébredtél. Egy pillanat és visszajövök rendben? – Felálltam az ágyad mellől és a dokit magammal húzva kimentem a folyosóra. A doki szemei kissé kikerekedtek a hirtelen helyváltoztatástól. – Negyed órája ébredt fel, először csak jelelt, mert én is azzal kezdtem, bemutatkoztam neki, ő is nekem, de akkor már beszélt. Bemutatkozott, de csak annyira emlékszik, hogy Brooke Angel. Először azt hittem, hogy az Angel a vezetékneve, de azt mondta, hogy arra nem emlékszik. – Darálom le egy levegővel, de úgy, hogy szerencsétlen doki alig tud követni. – Azt mondta, hogy csak egy névre és egy homályos, talán fiú arcra emlékszik. Gondolom az a bizonyos Edy vagy kicsoda. Mikor rákérdeztem, hogy honnan ismeri a jelbeszédet, csak annyit mondott, hogy nem tudja, de olyan neki, mintha rendesen beszélne. Amikor bejött, és köszönt, azért nem válaszolt mert nem hallotta. Nagy valószínűséggel születésétől fogva gyengébb a hallása, és azért kell a jelbeszéd, mert 5-6 méterrel arrébb már nem hallja a rendes hangerővel történő beszédet.
- Köszönöm a segíts…
- DR. LANSKY! JÖJJÖN! – Kiállt ki a kórteremből a nővér.
Mikor visszarohanunk, te már nem vagy eszméletednél, valamilyen rohamod van. Egy hangos csattanással bevered a fejed az ágyba.
Mikor egy héttel később felébredtél nem emlékeztél semmire. Egy hónappal később a gyámhatósággal megegyezésre jutottunk, és így kerültél hozzánk. A dokik azt mondták, hogy magadtól kel emlékezned mindenre, találjunk ki egy alaptörténetet, de tudnod kell, hogy azért nem emlékszel semmire, mert amnéziás voltál. Ezután költöztünk ide…
- … de ezeket már te is tudod.
Ahogy befejezte a mesélést kiengedem a bent tartott levegőt. Tehát a tengerparton találtak meg és én mondtam meg a nevem. De vajon mért nem kerestek? Nem kellettem nekik? Vagy az is lehet, hogy a családom nem élte túl a balesetet. Már ha volt előtte családom, és nem árva voltam.
- Anyu, a balesetről tudsz valamit?
- Csak annyit, hogy valószínűleg egy hajóbaleset volt, és beverted a fejed. Meg azt, hogy maximum egy-két napja lehetett a baleset. Tehát úgy, július 10. körül.
- És valamilyen tárgy volt nálam? – Folytatom a kérdezősködést. Sajnos túlságosan is rámenősen, mert anyu észreveszi.
- Meg szeretnéd keresni őket?
- Ha nem probléma, igen. – Bólintok. Komolyan is gondolom. Tudni szeretném a kérdésekre a választ. Tudni, hogy mért nem velük vagyok most. – Kíváncsi vagyok rájuk.
- Hát, egy medál és egy plüssmacska volt nálad. – Adja meg végül a választ. Ha nálam lennének lehet, hogy el tudnék indulni valamilyen nyomon.
- Hogy tudom őket megszerezni? Vagy nálatok vannak? Mert ha a kórházban maradtak biztosan kidobták már!
- Ne aggódj, közelebb vannak, mint gondolnád! – Kapom a sejtelmes választ. WTF?! Most komolyan, ebből kéne rájönnöm bármire is? Tehetséges vagyok, de nem gondolatolvasásban! – Emlékszel arra az ajándékra, amit az első győzelmedkor kaptál?
- Hát persze! Hogy felejteném el Hópehely-t? Hisz akkor kaptam, mikor megnyertem a megyeit!
- Az az a plüsscica, amit veled találtak. Azt reméltük, hogy bevillan majd tőle valami.
Hópehely 10 éves korom óta – bár úgy tűnik még régebb óta is! – megvan. Ő lett a kabalám, mindenhová magammal viszem.
- És a medál?
- De türelmetlen valaki. – Neki talán vicces a helyzet… nekem nem. Mondjuk ő tudja, hogy hol van, és abból ítélve, hogy hogyan nevet, nagy az esély rá, hogy ez is karnyújtásnyira van. – A nyakadban lévő medál szerinted honnan van?
A nyakamban? Hisz ott csak a 18. szülinapomra kapott kinyitható szívem van… Több sem kell, máris lekapom a nyakamból. Nem túl nagy, kb 3x4cm-es ezüst szív. Elvileg ki lehet nyitni, de eddig még nem sikerült. Ujjaimmal kitapogatom az apró zárat és… nem, most sem nyílik ki. Mondjuk mit vártam? Hirtelen egy csodát vagy mi? Forgatom körbe-körbe, de semmi. Elöl semmi, még egy karcolás sem. Viszont a hátulján meglátok valamit. Nagyon apró, de talán egy számsor, vagy egy dátum.
- Anyu, a szekrényről odaadod a nagyítót? A tiara mellett van! – Végi sem mondom, de már a kezembe nyomja. Ahogy látom őt is felizgatta, hogy –esetleg! – találtam valamit.
1994.02.01.
Angel & Edy
Ezen a nyomon TALÁN el tudok indulni.
- Edy, ezt a nevet mondogattad. – Anyu hangja halálra rémiszt olyan hirtelen, és olyan közelről jön. Kezemet a szívemhez szorítom. Nem hiányzik mára még egy szívinfarktus is…
- Talán ezen a nyomon elindulhatok. De mi lehet a dátum?
- Szerintem a szülinapod. Hisz számolj vissza, az év pont jó.
- De mért van ott a másik név? – Kérdezek vissza. Ha az én szülinapom, akkor nem az én nevemnek kéne ott szerepelnie?
- Talán egy testvéredé. – Gondolkodik hangosan Stella. Uh, asszem inkább maradok az anyunál. Hirtelen mintha megvilágosodna, Mint Buddha a fügefa alatt… Ööö… lehet, hogy kevesebbet kéne tanulnom. – Lehet, hogy van egy ikertestvéred! Akkor azért egyezik a dátum.
- Ezek szerint van egy ikertesóm…
Ui.: Nem szokásom komihatárt szabni, de egyet-kettőt szeretnék most kapni, hogy egyáltalán megéri-e folytatnom, vagy hagyjam itt abba.
Ha jön egy-két komi, ígérem igyekszem a kövit hozni J
